Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kép  
Himnusz - egy meglehetősen kimerítő dolgozat nemzeti imádságunkról
 
 
Ki vagy Te, a Föld több száz nemzetiségű, több ezer nyelvet beszélő, különféle vallásokat követő, nyolcmilliárd lakója között?
 
Magyar református keresztyén vagyok.
 
(A kálvinista magyarság kiskátéja 1.3. kérdés)
 
 
 
"A református egyház volt az ajtó, amelyen át odaléphettem Istenhez.
Reformátusnak lenni számomra azt jelenti:
szabad magyarként hirdetni az Isten országát.”
Rajkai Zoltán
Színész, a budapesti Katona József Színház tagja

 

 

AZ ÚRVACSORÁRÓL
Unio mistica cum Christo – titokzatos közösség Krisztussal

 

(Év.: Élővíz, MMá: Marti Márta, MMi: Marti Miklós)

KépÉv: A kátémagyarázatos istentiszteletek kiváló alkalmat nyújtanak arra, hogy felelevenítsük, elmélyítsük, vagy éppen megalapozzuk hitvallás-ismeretünket. Mégis érdemes időről időre megállnunk egy-egy fontosabb kérdés mellett. Lelkipásztorainkat ezúttal az úrvacsora lényegéről, jelentőségéről kérdeztük.

MMi: Nem református sajátosság az, hogy rendszeresen, az egyházi esztendő jeles alkalmain megterítjük az Úr asztalát, és magunkhoz vesszük az úrvacsorai jegyeket – a többi történelmi egyháztól talán a legkisebb közösségekig a keresztyének vallásgyakorlásának mindenhol része az úrvacsorával való élés. Az azonban már jellegzetes református vonás, ahogyan az úrvacsoráról gondolkodunk, amit arról hiszünk.
A katolikus egyház nem is úrvacsorának, hanem áldozásnak nevezi ezt a szertartást – és ez nem csak elnevezésbeli különbség. Hitük szerint ők valóban áldozópapok, akik újra és újra bemutatják Krisztus áldozatát az oltárnál, miközben a jegyek, amit kezükben tartanak, valósággal Krisztus testévé és vérévé változnak át. Ez a transsubstantiatio tana. Luther, aki elindítója és vezéralakja volt a reformációnak, szakított ezzel a tanítással, de nem teljesen. Ő úgy hitte, ha nem is a jegyekben, de Jézus valamiképpen valósággal, testében van jelen az úrvacsora kiszolgáltatásakor.
Ennél jóval radikálisabb szakítást fogalmaz meg tanításában Zwingli, aki a szereztetési ige azon mondata alapján, hogy „ezt cselekedjétek az én emlékezetemre”, az úrvacsorát egyszerűen emlékvacsorának, szimbolikus cselekedetnek tekintette. Hogy ki-ki mennyire ragaszkodott álláspontjához, jól mutatja az a történet, hogy mikor Hesseni Fülöp szerette volna az egységes protestantizmus alapját megvetni, és tárgyalóasztalhoz ültette Luthert és Zwinglit, a két reformátor 13 dogmatikai kérdésben egyetértésre jutott – egyetlen egyben, az úrvacsoratan kérdésében viszont olyan szakadék alakult ki közöttük, hogy a kollokvium (az egyeztető tárgyalás) végén kézfogás nélkül váltak el egymástól. Ezzel végérvényesen meg is pecsételődött a protestantizmus két ágra (lutheri és svájci ágra) szakadása.
Kálvin János volt az, aki megérezte az úrvacsora titkát, amit így fogalmazott meg: „unio mistica cum Christo”, azaz: titokzatos közösség Krisztussal. Mégpedig az élő Krisztussal.
Az úrvacsora nem lehet pusztán emlékvacsora – hiszen emlékvacsorát halott ember emlékére lehet tartani. De az sem lehet, hogy a Mennybe ment Krisztus testileg legyen jelen a szertartásban. – lelke által van jelen, és lelke közösségét kínálja
Év: Azt tanultuk, hogy református hitünk szerint két szentség, két sákramentum van: a keresztség és az úrvacsora. Ez mit jelent?
MMi: A sákramentumok olyan látható jegyek, látható cselekedetek, amelyekkel kiábrázolunk valamit a hitvallásunkból, a hitünk alapjaiból. Fontos hogy ezeket a jegyeket nem mi, nem az egyház találta ki, hanem Jézus rendelte el (nem csak javasolta, hanem elrendelte! – ezért olvassuk fel kereszteléskor és úrvacsoravételkor a szereztetési igéket) – és ígéreteket is fűzött hozzájuk.
Év: A kereszteléshez fűzött ígéret egyértelmű, hiszen az Ige azt mondja: aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül. De milyen ígéretet fűz Jézus az úrvacsorához?
MMi: Először is azt ragadnám meg, hogy valóban, aki hisz és megkeresztelkedik, illetve aki hisz és él az úrvacsorával, arra érvényesek az ígéretek. Erre majd kitérünk még, amikor az úrvacsorával való méltó vagy méltatlan élésről beszélünk. Önmagában a külső jegyek gyakorlása semmilyen erővel nem bír és semmilyen ígéretet nem tartalmaz. Azt valljuk, a kátéban is így szerepel ez: a hitet Isten Szent Lelke ébreszti a szívünkben az evangélium hirdetése által és megerősíti a sákramentumokkal való élés által. Ez a megerősítés az ígéret.
MMá: Ez a megerősítés részben az agyunk, a tudatunk számára is fogható. Ahogyan a káté fogalmaz: amilyen bizonyosan látom, és magamhoz veszem az úrvacsorai jegyeket, olyan bizonyosan tudhatom, hogy Jézus az ő testét és vérét, az ő életét értem áldozta a kereszten.
Másrészt: amilyen bizonyosan veszem a kézzel fogható jegyeket, olyan bizonyosan táplálja Jézus a lelkemet is a lelki kenyérrel az örök életre. Benne van tehát a megtartatásnak, az új ember megerősítésének, a lelki tápláltatásnak, megjobbításnak, megszentelődésnek az ígérete.
MMi: És emellett van ennek a megerősítésnek egy olyan titkos csatornája is az úrvacsorában, amit bizonyos mértékig fel kell fejteni, bizonyos határon túl viszont nem kell feszegetni. Ez az, amit Kálvin így fogalmazott meg: „titokzatos közösség Krisztussal” Olyan lelki eledel, lelki „üzemanyag”, amit csak itt és csak így kaphatunk meg.
Év: Gyakran vádoljuk az egyházunkat azzal, hogy túlságosan „bűnközpontú”. A gyülekezeti gyakorlatban valóban összekapcsolódik az úrvacsora vétele a bűnrendezés kérdésével. Bűnbánati héttel készülünk rá, igyekszünk elrendezni előtte a problémás emberi kapcsolatainkat. Az úrvacsorai liturgiának fontos eleme a bűnbocsánat hirdetése. Ez így van valóban? Az úrvacsora a bűnrendezés helye?
MMá: Inkább ahhoz a megfogalmazáshoz ragaszkodunk, amit mondtunk is: az úrvacsora a Krisztussal való közösségünk megerősítésének a helye. Aminek persze döntő eleme a bűnrendezés. Pál azt írja az első korinthusi levélben: „valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön!” Az Úr halála nem természetes emberi halál és nem öncélú halál volt, nem egy ókori koncepciós per tragikus kimenetele – ott fizette meg Jézus a mi bűneink árát, ott szenvedte el azok büntetését. És az Ige szólít fel rá, hogy amíg vissza nem jön, ezt hirdessük.
Az Istennel való kapcsolatunknak az az alapja, hogy a golgotai halál megtörtént. Annak van kapcsolata Istennel, aki ezt hittel elfogadja. Persze, amikor már él a kapcsolat, akkor az sok minden másban is megnyilvánul. Az igehirdetés sem mindig a bűnről szól. Isten vezet, vígasztal bennünket, utakra indít vagy utakon állít meg… De mikor az úrvacsora alkalmain a kapcsolat lényegére figyelünk, akkor természetes, hogy a bűnbocsánat áll a középpontban.
Még az is természetes, hogy ez lefordítódik a hétköznapi kérdésekre és a napi bűneink megvallására, rendezésére is.  Hiszen napi szinten ezek rontják meg az Istennel való kapcsolatunkat. A bűnbánati hetet nem azért tartjuk, mintha ez egy törvény által megszabott feltétele volna az úrvacsora vételének – nem is az.  Arra való, hogy az önvizsgálathoz segítséget nyújtson: hol áll most az én Istennel való kapcsolatom, megrontja-e valami, és ha igen, mi az, ami megrontja.
MMi: Nem az a baj, hogy az úrvacsorához a bűnrendezés ügyét hozzákötjük. Sokkal nagyobb baj az, hogy úgy látom, a hívek egy része nem járja végig az utat. A bűnrendezés nem csak bűnbánatból és a bűnök megvallásából áll, hanem a bűnbocsánat hittel való elfogadásából is, és abból a felszabadult örömből, amit ez jelent. Az úrvacsorai közösségben tehát nem csak a bűn fölötti megszomorodásig kellene eljutni, hanem a megváltottság öröméig – ez nagyon fontos. Ez által válik az úrvacsora a hitvallás alkalmává.
MMá: A másik dolog, amiben az emberek tévedni szoktak az úrvacsoravétel és a bűn kérdésében az az úrvacsorával való méltó vagy méltatlan élés kérdése. Ott van az Igében az a mondat, hogy „ha valaki méltatlanul eszik és iszik, kárhozatot eszik és iszik magának, mivelhogy nem becsüli meg az Úr testét”
Rengeteg tévhit, sőt babonás félelem él az emberekben ezzel kapcsolatban. Van, aki nem mer úrvacsorát venni, ha pl. aznap reggel kiabált a gyerekével. Pedig a kérdés nem az, hogy reggel kiabáltam-e a gyerekkel, hanem hogy ott, az úrvacsora vételekor mit gondolok a gyerekkel való kiabálásomról, vagy esetleg az egész kiabálás természetéről.
MMi: Bűnnek látom-e, akarok-e szabadulni tőle és elfogadom-e Krisztus szabadítását. Ha a három közül valamelyik hiányzik: nem látom bűnnek azt, amire Isten az életemben bűnként rámutat; vagy bűnnek látom, de már a bűnvallás pillanatában is tudom, hogy ezután is így akarok élni tovább; vagy bűnnek is látom, szabadulni is akarok tőle, de nem hiszem el, hogy Krisztus áldozatáért Isten megbocsát nekem – ez a méltatlanul élés.
Magyarán: ha a hitvallás bármelyik pontjával nem tudok őszintén közösséget vállalni.  Ezért is van az, hogy az egyházi rendtartásunk a hit megvallásához, a konfirmációhoz köti az úrvacsorával való élés jogát. Az egyházi törvények szerint az élhet úrvacsorával, aki valahol, valamikor gyülekezet előtt vallást tett a hitéről.
Év: Akár más felekezetben is?
MMi: Ha valaki egy testvéregyházban tett fogadalmat, és azonosulni tud a mi hitvallásunkkal, akkor igen. Ugyanígy református ember is vehet más felekezetben úrvacsorát, amennyiben az adott közösség hitvallása a miénkkel egyezik és amennyiben annak a közösségnek a belső szabályai ezt számára megengedik.
KépA közös úrvacsora ugyanis közösségvállalást is jelent. Vertikálisan Istennel és horizontálisan az embertársainkkal. Ez utóbbi olyan értelemben is igaz, hogy az Úr asztala mellett eltűnnek a közöttünk lévő társadalmi különbségek, de olyan értelemben is hogy azzal tudok jó szívvel úrvacsorai közösségben együtt lenni, akivel annak lényegét illetően egyet gondolok. Ezért is fontos ezeket az ismereteket, a református identitásunkat ezen a területen is megerősíteni.

Év: Köszönöm szépen a beszélgetést!     
Sz. A.

Vissza

 

     „Ezeken felül, fiam, fogadd meg az intést: A sok könyv írásának nincs vége, és a sok gondolkodás elfárasztja a testet. Mindezt hallva a végső tanulság ez: Féld Istent, és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége! Mert Isten megítél minden tettet, minden titkolt dolgot, akár jó, akár rossz az.”  Préd.12-14

 Vissza

 

Hitmélyítő írások

 Kép
 Kép
 
Kép
 
 
John M. Maisel:
Isten-e Jézus?
 Dr. Pálhegyi Ferenc:
Útjelzőtáblák