Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2012. szeptember

 

balvanydontes.jpgAz Ige üzenete

ARCOK A GYÜLEKEZETBŐL: Határné Szilágyi Etelka

Könyvtári híradó

Presbiteri Konferencia

Ifjúsági istentisztelet

Monológ egy volt „piszkos kulákfattyútól”

Filmajánló

centenárium

anno: Kerítésépítés 1976

 

 

 

 

 

 

Az Ige üzenete

„…küzdjetek a hitért…JÚd.3.

  

Júdás levelének egyetlen részében, napi igeként olvashattuk ezt az idézetet. Talán megakadt a szemünk ezen a gondolaton és a gondolatunkat is magával ragadta. Hogyan kell ezt nekünk értelmezni, hogyan küzdhet ember a hitért? A levél írója azonban ezt is elmondja. El kell határolódnunk azoktól, akik Isten kegyelmét kicsapongásra használják fel. Az érzékiség, az anyagiasság és a széthúzás Isten súlyos ítéletét vonja maga után. Sodoma és Gomora sorsát hozza példának, az ott élőket is a test kívánsága hajtotta, és „az örök tűz büntetését szenvedik”.

A küzdelem másik része az Igében és a Szentlélekben való megerősödés, mert e kettő együtt őriz meg a hit józanságában. Megerősít arra az útra, amelyre Krisztus golgotai keresztje által eljuthattunk, vagy ha még nem akkor Isten irgalmából megtörténhet.

Elmaradhatatlan e küzdelemben az imádság, amely tekintetében nem konzervre emlékeztető, letudott mondatokról van szó. A szív teljes őszinteségéből fakadó, Isten előtt feltárt lélekkel nyerhetünk megerősödést.

Az ember azért tud és hajlandó küzdeni, ami számára fontos. Sok-sok ilyen küzdelem volt már az életünkben… Küzdelem az egészségért, küzdelem a házasságért, küzdelem a gyermekért, de vannak e nemes küzdelmeken túl nemtelenek is, amelyek mások ellenében történtek. Kérdezzük meg most magunktól volt már olyan, hogy küzdöttél a hitért? Küzdöttél, mert tudtad, hogy anélkül nincs tovább, nincs örök élet, nincs békesség, öröm, megbocsátás…

Adasson meg az a kegyelmi állapot, hogy az emberi lét legfontosabb dolgának a hitet, az örök élet ajándékát lássuk,… küzdjetek a hitért!

                                                                                 Marti Márta ref.lp.

Vissza

 

 

 

 

 

 

2012-szep-arcok.jpgARCOK A GYÜLEKEZETBŐL: Határné Szilágyi Etelka

 

„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. Lelkem felüdíti, igaz ösvényen vezet az Ő nevéért.” /23.Zsolt. 1-3.v./

 

Köszönöm szépen a felkérést a bemutatkozásra, nagy megtiszteltetés számomra.

Határné Szilágyi Etelka vagyok a gyülekezet könyvtárosa. Hajdúszoboszlón születtem, reformátusnak kereszteltek, de a családom nem vallásos. Nem emlékszem, hogy valaha is Biblia lett volna otthon.

Kicsi koromban az anyai nagymamámhoz ragaszkodtam legjobban. Most felnőtt fejjel úgy érzem, hogy anyai nagyapámtól tanultam a legtöbbet. Tiszteletre méltóbb, becsületesebb embert azóta sem láttam.

Az Etelka névhez az édesapám ragaszkodott. A szüleim viszont még egész kicsi koromban elváltak.  Anyukámék Katinak szólítottak, és hogy Etelka vagyok, csak 6 évesen tudtam meg. Így alakult, hogy belülről inkább Katalinnak érzem magam, de van, aki ragaszkodik ahhoz, hogy Etelkának szólít.

Az iskolát Hajdúszoboszlón végeztem. Az 5.sz.Általános Iskolába jártam, ma Pávai Vajna Ferenc Ált. Iskola a neve. Utána a Hőgyes Endre Gimnáziumban érettségiztem. Gimnáziumban kezdtem el tanulni a könyvtáros hivatást. A városi könyvtár igazgatónője Dr. Makrai Imréné Edit néni tanított bennünket nagy szeretettel és türelemmel.

Érettségi után a Békés Megyei Könyvtárban kezdtem el dolgozni. Egészen egyszerűen kerültem oda. Benéztem egy ablakon, sok könyvet láttam és bementem, hogy dolgozni szeretnék. Felvettek.

Később férjhez mentem. Jöttek a gyerekek. Sok viszontagság között, igen nehezen tudtunk előre haladni. Nagyon nehezen jutottunk lakáshoz, sok keserves év volt az életünkben. Két fiam van, Tamás nem vallásos, Ádám a kisebbik szokott velem a gyülekezetbe járni.

A férjem halála után először főiskolára mentem. Budapesten szereztem meg a könyvtárosi diplomámat. Később furulyázni tanultam.

Azt, hogy „Olvassátok a Bibliát!”, a főiskolán az egyik tanárnőmtől hallottam először. Vettem is egyet magamnak, azóta is kézközelben van.

Istentiszteletre először egyedül jöttem, később csatlakozott hozzám Ádám. Ő ötödik osztályos korától tanul hittant az Evangélikus Gimnáziumban.

Egy évben konfirmáltunk, Ádám meg is keresztelkedett.

Az utóbbi másfél évben már nem könyvtárosként dolgozom. Áthelyeztek a Tanulási Képességet Vizsgáló szakértői és Rehabilitációs Bizottsághoz ügyviteli alkalmazottnak. Kicsit nehéz volt ezt elfogadni, és sokszor elénekeltem: "Bárhova küldesz, ajkamról zengjen a víg ének. Tégy Uram engem áldássá, oly sok a bús élet. "

Még sok tervem van. Szeretünk utazni. Legjobban a MÁV Nosztalgia kirándulásait szeretjük.

„Uram, ne vond meg tőlem irgalmadat, szereteted és hűséged őrizzen szüntelenül. /Zsolt.40,12./

Vissza

 

***

 

 

 

 

Könyvtári híradó

Kedves Testvérek!

2012-szep-konyvtar.jpgA gyülekezeti könyvtárunk feladata a gyülekezet könyvvel való ellátása. Gyűjtőkörébe tartoznak azok a művek, amelyek a gyülekezet életét, a hitet, a Bibliát és a református vallást, a Református Egyházat mutatják meg. Ezen kívül szépirodalmi művekben is bövölködik.

Olvassunk, mert az olvasás szórakoztat, tanít és segít a problémák megoldásában. Megnevettet, elgondolkodtat…

Olvassunk gyermekeinknek, unokáinknak. Olvassunk minél többet és vigyázzunk könyveinkre, hiszen ez az értékes, szép kis gyűjtemény közös tulajdonunk.

Nyitva tartás: vasárnap az istentisztelet után szeretettel várok minden olvasni, kölcsönözni vágyót!

Határné Kati

Vissza

 

 

 

 

 

 

 

GYÜLEKEZETI   ÉLET

Presbiteri konferencia a Királyhágómelléken

2012-szep-presb-konf.jpg2012. aug. 31. és szept. 02. között rendezték a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Presbiteri Szövetségének VIII. Konferenciáját a Nagykárolyi Egyházmegyéhez tartozó Hadad községben. Az első nap programjának a volt patinás Wesselényi kastélyban kialakított Degenfeld Konferencia-központ adott helyet, ahol Lukács József egyházkerületi főjegyző nyitó áhítata után két tartalmas előadást hallgattunk meg. Előbb Herman János egyháztörténész ismertette a Hadadi Egyházközség történetét és a hozzá kapcsolódó egyháztörténeti és hadtörténeti érdekességeket. Utána a hazai református egyházzene kiemelkedő egyénisége, Berkesi Sándor Liszt-Díjas karnagy, a Debreceni Kántus világszerte ismert vezetője, aki a Partiumi Keresztyén Egyetemen is tanszékvezető, tartott előadást „A presbiterek felelősségvállalása az egyházi zenekultúra ápolásában” címmel. Hangsúlyozta a XVI-XVII. századi történelmi magyar énekek értékét, Kodály munkásságának egyházzenei jelentőségét. A jövőt illetően hangsúlyozta, az ifjúságot vonzó zenei átalakításokat lehet csinálni a régi énekekből, de keresztyén könnyűzenét csak hiteles, értékes alapokra szabad építeni.

A második napon tartalmas egyháztörténelmi és irodalmi körutazáson vettünk részt: láthattuk a XIII- században Ákos községben román stílusban épült és példásan restaurált műemlék templomot, mely a reformáció idején ez elsők között került református kézre. Az erdődi vár adott helyet 1545-ben és 1555-ben fontos témájú Protestáns Zsinatnak, melyek történetet a mostani katolikus templomban hallgattuk meg. Nagykárolyban a későbarokk stílusú nagyon szép református templom kertjében a városból származó Károli Gáspár szobra előtt tiszteleghettünk, majd a hátralevő időben sor került Érmindszenten Ady Endre, Sződemeteren pedig Kölcsey Ferenc emlékeinek megtekintésére, közben felkapaszkodtunk Tasnád, egykori mezőváros legmagasabb pontján épített impozáns neogótikus református templomhoz is. Fizikailag energiaveszteséggel, lelkileg és testvéri kapcsolatokban meggazdagodva érkeztünk haza.                      

 Dr. Tóth János

Vissza

 

 

 

 

 

 

 

Ifjúsági istentisztelet

 

Minden esztendőben a tanévkezdés előtti vasárnapi istentiszteleten kerül sor az iskolás gyermekekért való közös imádságra és ünnepélyes megáldásukra. A szülők, nagyszülők számára megható látvány, amikor az úrasztala körül tolong kisiskolástól egyetemistáig a jövő gyülekezete.

2012-szep-ifi-istentisztelet.jpg

    Az idei alkalom még különlegesebb volt, mert a gyerekek is szolgálhattak igeolvasással, imával, énekkel. Sőt, már az ajtóban is, hiszen az ügyeletes presbiterek tisztét Gajda Barni és Tóth Kristóf látta el. A 100. zsoltárt Böőr Zsófi olvasta fel a gyülekezetnek, majd Veres Kata teológus hallgató imádkozott az alkalomért. Ezután egy ifjúsági éneket adtunk elő. A hangszerelés igazán különlegesre sikerült, hála Hajtmann Ildikónak és a gyerekeknek: furulya, dob, gitárok, cselló és rumbatök (Tar Miki, Szabó Csongor, Dodony József, Böőr Zsófi, Tar Bálint) kísérte az éneket.

„Hallgass rám fiam, fogadd el szavam, tartsd a szívedben a tanácsaimat!
Keresd, mint az ezüstöt, mint a rejtett kincseket, hogy a bölcsesség honnan ered.
Keresd, mint az ezüstöt, mint a rejtett kincseket, így Isten titka megnyílik neked.
Figyelj rám fiam, kiálts hangosan! Mindent megértesz, ha szíved nyitva van.”

A csendesheteken megismert és megkedvelt formában, a kicsiknek és nagyoknak egyaránt érdekfeszítő családi áhítaton Marti Márta arról beszélt a kánai menyegző kapcsán, hogy ha mi is meghívjuk Jézust, Ő biztosan megvéd bennünket a megszégyenüléstől. Igen, az iskolában ez is leselkedik gyermekeinkre, és mi nem mindig tudjuk megvédeni őket. A gyermekek előrehívása után következett az imádság és az áldás:

 „… Korukkal és esztendeikkel együtt neveld őket, óh Isten, a kegyelemben is, testük növekedésével együtt öregbítsd őket az okosságban, a tudományban és minden keresztyéni jóságban is, hogy téged félő, dicsőségedet terjesztő, a társadalomban hasznos, jó emberekké legyenek….

Az istentisztelet a hirdetésekkel zárult, melyet Domokos Anna olvasott fel. Köszönjük Atyám, hogy éjjel-nappal, otthon, utcán, iskolában, edzésen Te vigyázol rájuk!                 

Tar Krisztián

Vissza

 

 

 

 

 

 

Cs. Szabó István: Monológ egy volt „piszkos kulákfattyútól” 2012. június 29-én, a kuláküldözések emléknapján

   cs-szabo-istvan.jpg

 Istennek legyen hála! Az emléknapért, s azért is, hogy egyáltalán emlékezhetünk. Megteszem ezt azért is, mert írásom helytörténeti adatokkal is bővelkedik. Teszem azért is, mert manapság újfent vehemensen tiltakoznak némelyek ez emlékezés mián, „a múltat végképp eltöröljük...” jegyében, számon kérve - mindezek tetejibe – „keresztényi megbocsájtást”, melyről – meggyőződésem – halovány fogalmuk sincsen, s ha van is, ők ezt soha nem gyakorolták, ha úgy tetszik még marxista-dialektikus értelemben sem. Megbocsájtani az elhunytak nevében nem áll jogomban s a magam nevében sem gyakorolhatom a felejtést, mert egy árva szóval ebben a közigazgatási egységben, a maradék országban senki és semmiféle egylet nem kért bocsánatot, azért a feledhetetlen, megbocsájthatatlan testi-lelki szenvedésért, leépülésért, amit okoztak ezzel az emberellenes eszmével, annak nagyhatalmi fegyveres támogatással való gyakorlatba ültetésével. Mai napig lelkileg szenvedjük azt a tizenöt legkeményebb esztendőt: 1948-1963. Meggyőződésem, hogy lelki gondjaim, melyet immár esztendők óta orvosoltatok, innen, ebből az évekből származnak, az örökös rettegés korából. „Fiam, figyeld űket, nem tesznek-e valamit a bokorba, kazalba” – szólt nagyapám.

    Mert azt volt a recept, hogy jöttek vagy tucatnyi csahos s fegyvert, röplapot, ezt-azt eldugtak, egy óra múlva visszajöttek és csudák-csudája: „Megtalálták” a „bűnjelet” a „rémhírterjesztő kuláknál”. Egyszerű eset volt, ha bevitték s félholtra verték, aztán valahogy meggyógyult, rendbe jött, de soha nem lett belőle épkézláb ember, vagy azt mondta: (neveket nem említek, mert ma már a személyiségi jogok mögé bújva sohse tudja az ember, ki, milyen pártállású, s öregségemre nem szeretnék perbe, haragba kerülni akárkivel...) „én ezt nem tudom elviselni, hogy ez a nyikhaj énrám kezet emelt...” felment a padlásra és felkötötte magát. Korán meghaltak, többnyire szívbetegségben, levert vesék miatt vesebajban, sorolhatnám sorban, akik megzavarodtak... Egy jelenetet soha nem felejtek el: helyszín Hősök Emlék útja 57. G. Nagy László nagytata portája, az éppen aktuálisan kiürített magtár, a végrehajtó emberei kihordtak, ami mozdítható volt, csak egy rudalló kötél volt még felakasztva az egyik szegre, odalépett ez a gyűlölettől szörnyű arcú ember, leakasztotta, odalökte tata lába elé s azt mondta: „Na! Erre meg kösd fel magad! Te piszkos kulák” s megtetézte azzal, hogy a lába elé köpött. Erre tanúm lenne néhai jó Bakó Szabó Imre bátyám ácsmester, aki mint kirendelt – mert az is volt – rakodó jelen volt. Amikor elmentek, ott állt tata a magtár közepén, ami akkorra már üres volt. Valamikor ebbe közel egy vagon termény elfért, de ekkorra már a meghagyott 40 kh.-is Cs. Nagy Endre bátyám keze alatt volt felesbe a páskomi tanyával (a tsz. idején lebontották a tanyát, lóistállót, ököristállót, marhaistállót, hizlalót, süldőnevelőt, szecskavágót színnel járgánnyal együtt, a takarmánysilókat, gépszínt, stb-stb.), merthogy G. Nagy László mintagazda volt.

    Udvari Anti bátyám elmesélte, hogy jártába-keltibe hogyan oktatta a fiatal gazdákat gyakorlati útmutatással, elmélettel. Nyárvégin fogolyra vadászott – engedéllyel (!) – megállította a fiatal legényeket, elővett egy fogolytetemet, bicskával felhasította a begyit s mutatta nekik: „ne higgyetek annak, aki aszongya, hogy a fogoly kártékony búza-, tengeripusztító, nízzítek meg a zöme a begyibe kártevő bogár, csak ennyihány szem búzát lácc benne...” . Tehát ekkor már a magtárban alig volt termény, leginkább felszerelés, eszközök voltak, szelelő rosta, morzsoló, stb. Ott állt tata s potyogtak a könnyei, lefele a mellényin, a vállai rázkódtak, úgy zokogott az eladdig csak nagy tiszteletben tartott, mindenki által messziről kalapolt tekintélyes ember (azért nem írom, hogy köztiszteletben álló, mert manapság mindenféle nyikhajról állítják ezt). 1959. október 17-én szívrohamban 69 éves korában meghalt, a házától 24 óra leforgása alatt kirakva, az akkor már negyedik „albérletbe”.
    Így lett aztán Gyomán a Mirhóháti utca, Kisréti utca, Rákóczi utca meg a Hősök útja által határolt rész a „kuláknegyed”, máshol – pl. Mezőberényben a Petőfi utca eleje „kuláksor”. Meg a „K” betű az osztálynaplóban s az „adóíven”.

    Édesapám és a család Köröstarcsán lakott, ott szolgált mint állatorvos, örökös rettegésben, mikor húznak rá valami szabotázs cselekményt. Nyakára ültettek egy spiclit, mint felcsert, az állandóan fülelt, jelentgetett. Én Gyomán maradtam G. Nagy tatáék, mert itt kezdtem az iskolát 1945. szeptember 1-én. 1948 őszén nyilván provokátorokkal telefirkálták Gyomán a falakat több helyen, főleg a mai főtéren horogkeresztekkel, a polgári iskola – ma gimnázium – falára meg: „Truman mondta: le a kommunizmussal!” Erre fel összeszedtek bennünket „kulákfattyúkat”, voltunk vagy húszan – neveket nem írok – s egyenkint, tanítóink vezetésével vittek oda bennünket a Kossuth utcai csendőrőrsre – akkor rendőrség volt már – volt Kerekes-féle ház, tehát egyenkint gyötörtek bennünket: ki rajzoltatta velünk a horogkereszteket? Mintákat rajzoltattak velünk egy táblára. Hiába tagadtuk,

jómagam is sírva, hogy nem rajzoltam semmit. Oda akart kilyukadni a főinkvizítor, aki ugye Pestről jött, civilben, hogy a helybéli katolikus plébános bízott meg bennünket. Én felháborodva tiltakoztam, hogy én református vagyok, azt se tudom, ki a katolikus pap (restellem, de ma sem tudom, ki szolgált akkor Gyomán a plébánián), kaptam egy nagy büdös pofont. Végül Oláh István igazgató-tanító úr azt mondta édesapámnak négyszemközt: „Te Berci! Jobb lesz, ha elviszed innet a gyereket szem elől egy időre”, s úgy lett: az ötödik osztály második félévét s a hatodik osztályt Tarcsán jártam ki. Kimondhatatlan nagy fájdalmamra, sok könnyhullatások között.

    Majd jött 1953-ban a „továbbtanulás”. Nyolcadik év végén megkaptam a papírt, hogy a megye középiskoláiba nem javasolják a felvételemet. Azt találta mondani a járási tanács végrehajtó bizottságának illetékes végrehajtója: „menjen a gyerek a tsz-be, építse a szocialista mezőgazdaságot...” Az utcán G. Nagy tata megállította az akkor ott ténykedő volt református kántortanító urat, Gecsei Zoltánt: „Te Zoli! Engeggyítek ezt a szegíny gyereket továbbtanulni, hát ne szenvedjen az én kulákságom miatt...” Válasz: „Laci bácsi! Ne tessék haragudni, de kemény rendelkezés van, nem tehetem.” Így kerültem én hosszas vargabetűk után a váci Mezőgazdasági Technikumba, ott nem volt olyan dúló, eszement osztályharcos vadvilág, mint Gyomán és Endrődön. De a Mindenható Isten, mint tudjuk, a rosszból is jót hoz ki, így tanulhattam én ott kiváló szakemberek keze alatt (majd mindegyik régi mezőgazdasági szakember volt, hajdani jószágigazgatók, intézők) így ismerhettem meg egy – bár megnyomorított – római katolikus város társadalmát, lakosait s Istené a dicsőség! Hogy emlékezhetem s könyörgök őhozzá, hogy ne felejtsek semmit, bocsássa meg vétkeinket s szabadítson meg bennünket kékbe-zöldbe-rózsaszínbe menekült eszmei örököseiktől... A VERESCSILLAGOT „FELMENTŐ BÍRÓSÁGTÓL”.

 

Ui.: Még annyit, hogy ez volt az az időszak, amikor a református templomban istentiszteleteken könnyes szemmel, teli torokkal énekelték megalázott, mindenüktől – őseik javaitól, emberségüktől – megfosztott, becsületükben meggyalázott gazdaemberek 172. dícsíretünket „Szükölködünk nagy mértékben, segedelem nélkül, reménykedünk örök Isten Te légy segítségül...” és a 35.

(Megjelent a Városunk, Gyomaendrőd c. havilapban)

 

Vissza  

 

 

 

 

 

 

filmajanlo.jpg

 

Életrevalók (Intouchables) francia vígjáték, 2011popcorn-nelkul.jpg
Rendezte és a forgatókönyvet írta: Eric Toledano
és Oliver Nakache
Vetítés: 2012. október 05.

 

„Az ember értékét nem az esze, a műveltsége, nem a hatalma vagy a tehetsége, hanem a lényéből áradó melegség minősíti.” (Müller Péter)

A gazdag, arisztokrata férfi Philippe (Francois Cluzet), ejtőernyős balesete következtében kerekesszékbe kényszerül. Szinte szertartásos körülményességgel keres maga mellé ápolót. Amikor Driss (Omar Sy), a szenegáli származású, börtönből szabadult fiatal férfi jelentkezik a hirdetésre, csak egy aláírást kérne, hogy megkaphassa a számára szükséges segélyt. Sallangmentesen, őszintén beszél az állásinterjún, nyers, szinte már durva poénokkal illeti a mozgásképtelen férfit. A sablonos empatikus és szánakozó szövegekkel jelentkezők után, Philippe meglátja azt ebben a férfiben, hogy tragikus sorsa kicsit sem érdekli őt, a szánalom legkisebb jelét sem mutatja felé. A munka így másnap már az övé…

2012-szep-filmajanlo.jpg

 

Azt hinnénk, hogy a másság elfogadásáról szól majd ez a film, miközben a rendezőpáros letisztult egyszerűséggel, sokkal inkább az őszinte emberi kapcsolatok mozgatórugóival foglalkozik, legtöbbször humorosan, néhol drámaian, de kicsit sem giccsesen. A film alapja valós történet, Philippe Pozzo di Borgo „A második nekifutás” című önéletrajzi regénye nyomán készült. Nagy erősségei a párbeszédek, rövidek, tömörek és lényegre törőek, ezzel együtt pedig kellően sokatmondóak is. Nem véletlen, hogy több mint 2 és fél millióan váltottak a filmre jegyet a franciaországi bemutatót követő tíz napban. Az alkotás 7 nemzetközi díjat nyert.Szöveg: www.gamekapocs.hu     
 Fotók: www.port.hu

Vissza