Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2010. július

2010.07.06

Az Ige üzenete Kép

KARCOK A GYÜLEKEZETBŐL:  

Presbiterek Vasárnapja:
Tiszta szívű oszlopok

 

 

 

Az Ige üzenete

Barátom, hát ezért jöttél! Mt, 26,50

       Ez Jézus reakciója Júdás csókjára, amikor elárulja, hogy a zarándokok miatt felduzzadt létszámú városban a Mester hol tölti az éjszakát.
 Jézus mellett van három évig, hallgatja és látja csodáit, és mégis harminc ezüstért kiszolgáltatja Jézust… Hát ennyire bolondja ennek a kis pénznek? Ami ugyan tekintélyes summa, de egy másik élet elkezdéséhez vajmi kevés. Vagy ennyire fél a hatalmasoktól, hogy oldalukra állva akarja megmenteni nyomorult életét? Vagy annyira buta, hogy nincs tisztában tette következményeivel? Lehet hogy mindegyik állítás igaz, de lehet, hogy egy sem…De egy biztos: Jézus barátjának nevezi őt, nem véletlenül, mert Ő életét fogja adni barátaiért, még Júdásért is, meg a tagadó Péterért, a meztelenül menekülő Márkért, mindenkiért….
De az igazságot is leleplezi, nem csinál úgy -ahogy mi szoktunk sokszor-, mintha nem tudna semmiről. Szembesít mindenkit Júdás jövetele céljával, nem takargatja a bűnt, hanem megvallhatóvá teszi. Jézus előtt minden kiderül, ezért még most kell önmagunkkal, szándékainkkal szembesülni, mert ami most lehetőség, az az ítéletben kötelező lesz és több mint kellemetlen.
Jézus az őt megvető, csalódott tanítványát is barátjának tekinti, és értékes életnek és a krisztusi lelkület minket is erre indít. De az igaz barát nem falaz a bűnösnek, hanem segít a megbánás útját megtalálni, azt az utat, amit Júdás elvétett…..
Másrész mi miért megyünk Jézushoz? Mert szeretjük hallani, hogy minket is barátainak tekint, sőt áldozatával Isten gyermekeivé tett, vagy az is jó Jézus közelében, hogy föltárja cselekedeteink mozgatórugóit, mert ezek is legalább ennyire fontosak!

Marti Miklós ref.lp.

Vissza

 

 

 

 

 

KARCOK A GYÜLEKEZETBŐL: 

Csók István: Úrvacsora

 

Kép A képen látható Csók István Úrvacsora című festménye. Kovács László testvérünk jóvoltából a mű akvarellel színezett rézkarc másolata, mely a festő által jegyzett, egy hónapig megtekinthető gyülekezeti termünkben.
 
A kép története (a festő emlékezéseiből) :
Szeptember közepén a hintó előállott. A két sárga volt befogva. A bakon Pákozdi Józsi parádéban várta, hogy anyám meg húgom felüljenek. Apám azt kérdezte, nem megyek-e el én is?
- Azt sem tudom, hova mennek? - feleltem.
- A templomba. Úrvacsoraosztás lesz új kenyérre. Mi visszük a kenyeret.
Egy pillanatig haboztam, aztán felültem én is. A kocsi elrobogott Egres felé.
Apám otthon maradt. Dacára jó keresztyén voltának, nagy elfoglaltsága csak sátoros ünnepeken engedte templomba járni. A jó gazdának otthon a helye s épp ilyenkor kezdődik a friss őrlés. Húgom, esküvője előtt, részt akart venni az Úrvacsoraosztásban - de én? Mit keressek én a templomban, ahol gyermekkorom óta nem voltam, ahová tulajdonképpen nem vonzott semmi? Mi várhat itt rám a világ csudái után valami meglepő, ha csak az nem, hogy a tiszteletes még mindig zörgeti a széket?
A kis templom belseje még mindig a régi volt. De nem, azóta orgonát állíttatott a karba egy jámbor hívő, alighanem az öreg Bognár István uram. A falak csak úgy fehérre meszelve, mint kisiskolás koromban. A leterített úrasztalán ugyanaz a naiv, paraszthímzésű kendő, mikor még én vettem fel első ízben az Úrvacsoráját. Még a szószéken most is ott lóg egypár régi, megfakult menyasszonyi koszorú. Fiatal menyecskék esküvőjük után aggaták oda. Anyám s húgom sietve foglalták el helyeiket a családi padban, mert már a harmadikat harangozták, mire a templom elé értünk. Nekem az érdemes elöljáróság szorított helyet az első padban, szemközt a szószékkel s az úrasztalával. A hívek énekeltek, míg a harmadik harangszó el nem hangzott. Akkor felállt mindenki, mert belépett az öreg tiszteletes, helyére ment, pár másodpercig imádkozott, aztán leült, csak úgy a hívek. Majd megszólalt az orgona, kezdetét vette az istentisztelet. És szállt az ének szárnyalva, zúgva az ég felé, vele a hívek áhítata, vele a fohász, az ima, a hálás köszönet a jó termésért, hogy meghallgatád Uram a te népedet és adtál nekik újból kenyeret!
Hová lett az én csúfondáros kedvem? Hová a profán érzés, mulatni ott, ahol mások a legmagasztosabb vágyban emelik szemeiket Istenhez? Pedig még a Miatyánk is csak úgy hangzott el, mint régen, pedig zörgött a szék a haragvó kézben, mikor az öreg tiszteletes emlegette, mennyire méltatlanok vagyunk az Úr kegyelmére, s mennyire irgalmas az Isten! Íme, adott bűnös fiainak ezúttal is kenyeret! Jöjjetek, részesüljetek az Úr irgalmában - hiszen a kenyér az ő szent Fiának teste, mely tiérettetek megtöretett, a bor az ő szent Fiának vére, mely tiérettetek kiontatott.

- Hiszitek és valljátok-e, hogy Jézus Krisztus értetek halt meg a kereszten, azért, hogy megbocsáttassanak a ti bűneitek?
- Hisszük és valljuk - mondta a gyülekezet és én is együtt mondtam a hívekkel:
-Hisszük  és valljuk.
- Járuljatok tehát az Úrasztalához ti, kik elegendőképpen előkészültetek magatokhoz venni az Úr testét és vérét, hogy ezáltal lelketek a bűntől megtisztíttassék és elnyerjétek e földön bűneitek bocsánatát, a másvilágon az örökéletet.
És megint zúgott az orgona, énekeltek az iskolásfiúk. Én mintegy álomban láttam, amint az érdemes öregek, majd a fiatalok s végül az új konfirmáltak sorban, egyenkint odajárultak az Úrasztalához. Először a férfiak, aztán a nők. És a pap mindenkinek letört a kenyérből egy falatot, majd adott inni a borból egy kortyot. Aztán áldólag terjesztette a hívek felé a kezeit. Az úrvacsoraosztás véget ért, ment mindenki haza.
Én szótlan maradtam az egész úton. Nem tudtam számot adni magamnak az érzéseimről, de azt már tudtam, mi lesz az, amivel igazán meg fogom hódítani a világot! Ami engem magamat is meghódított, az Úrvacsoraosztás. "Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!"

 

Vissza

 

 

 

Presbiterek Vasárnapja

2010. június 20.

Tiszta szívű  oszlopok

Kép Egy szimbólum és egy tulajdonság első pillanatra talán szokatlan összekapcsolásával szeretnék megemlékezni a presbiteri szolgálatról. Muraközy Gyula „Egyházalkotmány a presbiter vállain” /1933/ című írásában olvashatjuk: „…a presbiterek az oszlopok az egyházban. Krisztuson állnak és ők tartják az egész épületet.” Próbáljuk ezt a jelképes ábrázolást a magunk életére és szolgálatára alkalmazni. Már az első pillanatban érezzük azt a felettünk nehezedő súlyt, amit Krisztus egyházának épülete és a saját gyülekezetünk házai vállunkra helyeznek. Tudjuk azt, hogy a tartó oszlopok funkcióját a szilárdság biztosítja, a szilárdságot pedig a felépítő anyagok tulajdonsága befolyásolja. Milyen anyagok szükségesek ahhoz, hogy optimális teherviselő képessége legyen a tartó oszlopoknak? Pál apostol időtálló kívánalmai szerint többek között a presbiter feddhetetlen, tanításra alkalmas, viszálykodást kerülő, nem a maga hasznát és dicsőségét kereső, családvezetésben példamutató legyen, Képamit Kálvin az Institúcióban azzal is kiegészít, hogy „A fő dolog azonban az, hogy csak egészséges hitűeket és szemléletűeket szabad megválasztani, olyanokat, akik ellen semmi olyasmit nem lehet felhozni, ami megfosztaná őket tekintélyüktől és szégyent hozna szolgálatukra.”  Tömör és szinte teljes értékű ez a rövid kritérium összeállítás, azt gondolom, ma is maradéktalanul érvényes és őszinte önvizsgálatra késztet bennünket. Persze, nem vonatkoztathatunk el azoktól az aktualitásoktól, ami a XXI. századot jellemzik mind a társadalmi, mind az egyházi élet szempontjából. Be kell látnunk, hogy a megváltozott körülmények között az egyháznak hatásos módszereket kell találni az emberek eléréséhez – az egyház életében a reformáció szellemében való folyamatos megújulást kell támogatni. Fontos, hogy a presbiter felelősséget érezzen a gyülekezet vezetésében. Ebben a munkában az egyik sarkalatos kérdés a lelkipásztorral való konstruktív együttműködés, ami a lelkipásztori munka hatékony tehermentesítését eredményezheti. A konkrét feladatok megoldása mellett előtérbe kell kerülni a szellemi áldozatvállalásnak, az együttgondolkodásnak: a presbiter legyen ötletgazda, legyen szellemi szervezője is a gyülekezet életének. Be kell tölteni azt az összekötő feladatkört amely egyik irányban információ gyűjtést és közvetítést jelent a presbitérium közössége és a lelkipásztor felé, másrészt hiteles képviseletet a gyülekezet és a társadalom felé. Saját feladataink felismerésében egészséges önismeretre van szükségünk. „Ki milyen lelki ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai.” /1.Péter 4:10/ Ezt nem mindig könnyű felismerni, de jó tudni azt, hogy Isten senkit nem bíz meg nem neki való feladattal. Hitben megérlelt merész jövőképre van szüksége gyülekezeteinknek, egyházunknak és ennek megvalósításában is van küldetésünk. Isten gondviselő kegyelmének megtapasztalása nem tehet kényelmessé bennünket, sőt tudnunk kell, hogy Ő elvárja a felelős őrállóktól a jövő tervezését. A presbiternek szabad merészem tervezni, szabad nagy célokat kitűzni – szabad Isten ígéreteiben bízni! A felsoroltak mellett még jó néhány alkotó elemét lehetne felsorolni a presbiter-oszlopnak, az építészeti-statikai jelkép elemzését azonban most azzal a gondolattal folytassuk, hogy a többféle alapanyagból épített oszlop szilárdságát a kötőanyag minősége teszi teljessé. Ezt a kötőanyagot pedig próbáljuk behelyettesíteni az ember személyiségének egy olyan jellemzőjével, tulajdonságával, amely - meggyőződésem szerint – döntő befolyással van életünkre. A presbiter-oszlopnak ez a kötőanyaga: a szív tisztasága. S hogy milyen a tiszta szív? A szív tisztasága a legbelsőbb becsületesség. A szív tisztasága a tisztaság és a becsület összhangja a gondolatok, szavak és tettek egymással összefüggő világában. Mert nem lehetünk becsületesek csak szavakban, és nem tökéletes a tisztaságunk a szavak és cselekedetek feddhetetlensége esetén abban az esetben sem, ha gondolatainkban szeretetlenség, féltékenység rejtőzik. Hányszor becsapjuk magunkat azzal az öndicsérettel, hogy negatív gondolatainkat nem kísérik leleplező hangos megfogalmazások. A gondolat azonban bölcsője a szeretetnek és a szeretetlenségnek is. „ A jó ember szíve jó kincsből hozza elő a jót, és a gonosz ember a gonoszból hozza elő a gonoszt. Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” /Lukács 6:45/
Kép A keresztyén embernek szív embernek kell lennie. A református presbiternek szív embernek kell lennie. A szív ember lehet tudós ember, lehet céltudatos ember, lehet csalódott ember, lehet Istenben bízó és Istent kereső ember. Ahhoz azonban, hogy Isten üzeneteinek befogadására és tolmácsolására alkalmas legyen, tiszta szívűvé kell lennie – és ez vonatkozik a presbiterekre is. Gondolatainkat és érzéseinket kell előítéletektől, féltékenységtől, önzéstől, szeretetlenségtől mentesíteni, hogy megvalósulhasson az elfogadás, a megértés, a lemondani tudás és a szeretet vezérlő funkciója a szavakat és cselekedeteket irányító központban. Ez a lelkület tudja stabilizálni a küldetésünkben és szolgálatunkban megvalósítani hivatott tartó oszlopokat. A tiszta szív megnyugtatja tulajdonosát és nyugalmat sugároz környezetére. A tiszta szív szabályosan működik – ellenáll a stressznek, védi tulajdonosának testi és lelki egészségét. „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.” /Máté 5:8/  Jézus a szív megtisztításával ezt a lehetőséget kínálja fel mindnyájunknak. A tiszta szívnek Ő lehet az ingerközpontja, vezérlője és szabályozója. S végül ne feledkezzünk meg az oszlopok alapjáról – Krisztusról. Mert épülhet kitűnő anyagokból az oszlop és lehet minőségi a kötőanyag, ha az alap nem megfelelő – minden hiábavaló. Krisztusi alapon állva, tiszta szívvel gondolkodva válhatunk egyházunk, gyülekezeteink erős oszlopaivá.

 

Dr. Tóth János 

 A cikk a Reformátusok Lapja 2010. június 20-i számában jelent meg, a Presbiterek Vasárnapja alkalmával!

 Vissza

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.