Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2008. november

2008.11.06

  Kép Az Ige üzenete:
 Az Úrtól jön a szabadítás

ARCOK A GYÜLEKEZETBŐL
a Szomor házaspár

A REFORMÁCIÓ ÉS NEMZETI ÖNISMERETÜNK

GYÖNGYSZEMEK A BIBLIAÓRÁRÓL

A BÖRTÖNLELKÉSZI SZOLGÁLAT

KÖNYVAJÁNLÓ

INTERNETFIGYELŐ HELYETT

 

 

nyomtatható verzió

Az Ige üzenete

„Az Úrtól jön a szabadítás.
Legyen áldásod népeden!”
Zsoltárok 3.9.

A megszabadulás boldog érzés az emberi szívben, életben. Öröm, ha megszabadulhatunk olyan dolgoktól, amik leterhelik életünket, amivel hiábavaló gond és fáradtság van. Éppen ezért szoktunk selejtezést, szelektálást végezni otthonunkban, hogy a szükséges és hasznos dolgainknak megfelelő helye legyen.

Az emberi szív is ilyen „gyűjtőhely”, ahol észrevétlenül gyűlnek össze dolgok. Van, amikor jelez a szívünk, hogy megtelt, mert már a szükséges és hasznos dolgoknak nem jut hely. Mi van akkor, ha nincs jelzés, ha észre sem vesszük, hogy az Élethez szükséges dolgok nem jutnak el céljukhoz, kívül maradnak, mert nincs helyük a szívünkben? Akkor hiába szól Isten életet adó Igéje, mert valami egészen mással van tele a szívünk.

Jó hír minden embernek, keresztyén embereknek még inkább, hogy van szabadulás úja és újra, csak szükséges, hogy érzékeljük azt, amikor mással telt meg a szívünk, és könyörögjünk a szabadításért.

Az ószövetségi zsoltáros azt vallja, hogy Isten hozza el a szabadítást. A tehetetlen emberen történik meg az a csoda: Isten a Teremtő és Gondviselő cselekszik, mi meg csak csodálkozunk és ámulunk az Ő mentőszeretetén.

Újszövetségi emberként még inkább tudhatjuk, hogy Isten Jézus Krisztusban tökéletesen elvégezte a szabadítást. Azért tökéletes a megváltás szabadítása, mert ahhoz az embernek semmit nem kell hozzátenni cselekedeteivel, „csupán” elfogadni. A kemény szívnek küzdelmes elfogadni, kérni Isten szabadítását, mert maga akarja magát „kitornázni” a lápos ingoványból. Isten még több áldását akarja adni egy-egy nagy szabadítása által. Kérjük a mi Urunkat, hogy munkálkodjon szíveinkben és áldjuk Őt a szabadításért és áldásaiért, mert jól tudja, hogy mi kell nekünk!   Ámen.

 

Marti Márta lelkipásztor

Vissza

 

 

 

ARCOK A GYÜLEKEZETBŐL

 

KépSokan sokféle szolgálattal gazdagítják ennek a gyülekezetnek az életét – talán ezért is szeretjük ennyire. A Szomor házaspárt is így ismerhettük meg az elmúlt évek során. István csellón, Mariann hegedűn játszik – s mikor ezt templomunkban, gyülekezetünkben teszik, nem csak zenei élményekkel gazdagodunk, hanem annak a szépségnek, tisztaságnak, az ezek utáni őszinte vágyódásnak az átélésével is, amit a zene egyedülálló módon közvetíteni képes.

Zenei tevékenységetekről azt tudjuk, hogy évekig Svájcban előadóművészként éltetek, zenekarban játszottatok, néhány éve pedig hazatérve a békéscsabai zeneiskola tanárai lettetek. Bizonyára nagy váltást jelent ez. Ti inkább előadóművésznek, vagy inkább zenetanárnak tartjátok magatokat?

Kétségtelen, hogy Svájcban inkább előadóművészek voltunk. Szívesen lennénk itthon is azok, ha volna rá lehetőség, de itt 98%-ban inkább tanárok vagyunk. Ezt tudtuk is, amikor a hazatérés mellett döntöttünk. Évekig gondolkodtunk rajta, s ha kimegyünk egy-egy koncertre, most is felmerül bennünk a kérdés, vajon helyesen döntöttünk-e. Életünknek egy nagyon szép szakaszát, egy csodálatos életformát hagytunk ott. A Capriccio Basel nevű zenekarban játszottunk. Ez egy nagyon jó nevű, profi zenekar, amely a historikus zenére szakosodott. Kora barokktól a bécsi klasszikusokig játszik zeneműveket. Maga a zenekar Baselhez kötődik, itt él a koncertmester is. 15 „rendes tagja” van, akik az éves koncertezés 70%-ára jogosultak. Ehhez jönnek még a kisegítő tagok. Mi is azok voltunk, de annyit foglalkoztattak minket, mint a rendes tagokat. Belénk ivódott ennek a zenének a szeretete.

Van lehetőségetek itthon tovább folytatni ezt a típusú zenélést?

Nagyon kevés, sajnos. Van egy Londonból hazaköltözött kolléganőnk, a vele való együttes játék visszaad valamit abból, amit korábban átélhettünk. De kint oratóriumokat, nagy zenekari műveket, passiókat játszottunk, ezekhez pedig apparátus kell. Szeretnénk a barokk zenét úgy, azokkal a hangszerekkel, abban a stílusban játszani, ahogyan azt Svájcban tehettük, de itt a régióban nincsenek hozzá emberek és nincsenek megfelelő hangszerek. Jó volna persze kialakítani, felépíteni mindezt, de ehhez nagyon sok időre és sok emberre volna szükség.

Okoz ez Nektek némi keserűséget?

Igen, kár volna tagadni. Az okoz keserűséget, hogy miért nem lehet mindezt itthon is valóra váltani…

Mi volt az, ami mégis hazavezetett Benneteket?

A család, és a honvágy. Svájcban rengeteg dolgot tanulhattunk, csodálatos zenéket játszhattunk. De élni itthon tudunk. A kint élő magyarok egyébként elmondják, hogy honvágy tekinttében a harmadik év a vízválasztó. Akkorra dől el, hogy az ember tudja-e, akarja-e azt az életformát tartósan vállalni. Így volt a mi életünkben is: a harmadik év után tértünk haza. Persze, ebben szerepet játszott az is, hogy itthon el volt készítve számunkra a lehetőség. Tudtuk, hogy itthon is idő kell ahhoz, hogy felépítsük az életünket. A harmadik év alatt, ha hazajöttünk, mindig érdeklődtünk a zeneiskolában, volna-e hely számunkra. Mindkettőnket bíztattak, s hazajőve valóban ez lett a munkahelyünk.

Hogyan kerültetek Svájcba?

István érdeklődött a barokk zene iránt, és kereste a külföldi tanulás lehetőségét is. Barokk zene tanulására, művelésére akkoriban idehaza nem is volt még lehetőség. Akkor már együtt voltunk, ezért olyan helyet kerestünk, ahol jó csellótanár és jó hegedűtanár is van. Szegedi főiskolai-egyetemi ismeretségi körünkből már kint volt egy házaspár – ők segítettek minket. Teljesen ismeretlen, de vonzó és érdekes út volt. Kialakulatlan volt még bennünk a kép, hogy kint maradunk-e, tulajdonképpen a vágy is elérhetetlennek tűnt – csodának éreztük, hogy mindkettőnket felvettek az iskola mellett a zenekarba is. Erre a megélhetésünkhöz is szükség volt.

Mennyire voltak befogadóak a svájciak?

A zenekarban nem csak svájci, hanem japán, német, cseh, lengyel, amerikai zenészekkel játszottunk együtt, rendkívül vegyes csoport volt. Jóban voltunk mindenkivel, de érdekes módon volt egy határ ezeknél az embereknél. A hétköznapi barátság szintjén nem olyan tartalmasak a kapcsolatok.

Gyülekezetet találtatok-e?

Két magyar gyülekezet van Baselben, egy protestáns, ennek jelenleg református lelkésze van, és egy katolikus. A hívek nagy része mindkettőbe jár, mert felváltva tartják az alkalmakat. Mi főként a protestáns közösségbe tartoztunk, de a katolikus atyával is közeli jó barátságban voltunk. Ő egyébként Erdélyből származott. Nagyon örültek a fiataloknak, mert a gyülekezet nagy részét az ’56-os kivándorlók alkották. Az ötezer fős baseli magyarságból 10-30 ember jár rendszeresen ezekre az igei alkalmakra. Évente megrendezik a pünkösdi találkozót , ilyenkor kb. 100-150 ember gyűlik össze. Nem szokványos gyülekezeti élet az övék. Nincs templomuk és nincs állandó lelkészük. Az épületben, ahol az alkalmakat tartják, lehet, hogy a következő órában már egy vietnámi gyülekezet istentisztelete következik. A lelkészek is csak egy-két évre mennek oda, Erdélyből, vagy valahonnan a környékből. De ahhoz, hogy megélhessenek, több helyen kell szolgálniuk egyszerre. Nem alakulnak ki komoly kötődések. Ezért is jelentett sokat az itthoni gyülekezetünk.

Sokat formálódott a látásunk ez alatt az idő alatt. Nem érezzük nagyon merevnek a felekezetek közötti határokat. Nem ez a lényeg. Én az evangélikus gimnáziumban tanultam, és az Istvánnal való kapcsolat erősítette meg a hit dolgaihoz való vonzódásomat, érdeklődésemet. A konfirmációm, diplomaosztóm és a külföldre utazásunk egybefonódik, egy-egy hét különbséggel történtek. István baptista családban nőtt fel, szülei, testvérei a gyulai baptista közösségbe járnak, és ez generációk óta hagyomány a családjukban. De a szegedi és svájci évek alatt már mindketten ide Békéscsabára jártunk inkább.

Szeretünk ide tartozni, olyan természetesen jó ide járni. Örülünk annak is, ha zenével szolgálhatunk a gyülekezetben. De mivel ez szolgálat, fontos, hogy úgy is vegyük, mint szolgálatot. Az nem megy, hogy „játszatok valamit!” Arra lélekben is, a zenemű kiválasztásában is, gyakorlással is készülni kell.

Ezek bizonyára fontos elvek a zene művelői között. A zeneiskolában van alkalmatok átadni mindezt? Pedagógusok vagytok a szó klasszikus értelmében?

Igen. Bár kétségtelenül másféle pedagógia ez, mint egy osztály elé kiállni. Nálunk csak egyéni órák vannak. Nagyon fontos, hogy beszélgetni tudjunk a kistinédzser korban lévő diákjainkkal. Sok nehéz kérdés is adódik. Mivel a gyerekek nagy részének a zeneiskola csak hobbi, nehéz eldönteni, mennyire ragaszkodjunk a követelményekhez. Az egyik legfontosabb az otthoni gyakorlás, ugyanakkor figyelembe kell vennünk minden gyerek egyéni adottságait is. Legfőbb célunk, hogy szívesen jöjjenek, szeressék a zenét.

Volt már olyan élményetek, amikor tehetséget fedezhettetek fel, valakit „pályára állíthattatok”?

Ehhez még kevés ideje tanítunk. Meg aztán vigyázni is kell. Nem egyszerű feladat eldönteni, hogy valaki egyszerűen „csak” ügyes és szorgalmas, azért halad szépen előre, vagy tényleg tehetséges. Mindkét irányban könnyű tévedni. Jobb, ha inkább észrevétlenül, csendben tesszük a dolgunkat. Ráadásul az elején sokkal több múlik a szülőn, mint rajtunk. Hogy megnézi-e, mit csinál a gyerek, mi van feladva, biztatja, dicséri-e, ráneveli-e a kitartásra?

Ha zenélni hallok embereket, akár felnőtteket, akár gyerekeket, mindig az az érzésem, hogy ők valahogy másak, többek nálunk. Van valami plusz azokban, akik zenélnek. Így van ez?

Igen. Talán érzékenyebbek, nyitottabbak. Sokrétű pluszt jelent az, ha valaki a saját örömére és a mások örömére játszani tud. Nem a siker maga az, ami számít, hanem hogy az emberek úgy mennek haza, hogy kaptak, átéltek valami szépet. Látod, hogy adni tudsz valamit az embereknek…

(Sz.A.)

Vissza

 

 

 

 

A REFORMÁCIÓ ÉS NEMZETI ÖNISMERETÜNK

KépKözismert tény, hogy a reformáció Magyarországon rendkívül gyorsan tért hódított, a XVI. század végére a magyarság több mint 90%-a protestánssá lett. Ennek okát történetírásunk általában külső körülményekben keresi. A középkor végi egyházi élet elesettsége, az eluralkodó erkölcsi és világnézeti válság, és a török szorongató jelenléte valóban nyitottá tette a lelkeket a reformátori tanítás befogadására.

A külső körülmények mellett a reformáció népszerűségének titka a reformátori megszólítás mikéntjében is keresendő. A XVI.-XVII. századi prédikátoraink az egyént és a közösséget egyszerre szólították meg. A reformáció szellemisége így lett a személyes és a nemzeti önvizsgálat hordozójává. Népünknek a mo-hácsi katasztrófa után valóban erre a kettős megszólításra és vigasztalásra volt szüksége. A keresztyén önvizsgálat a bűn, bűnbánat, megtérés és megigazulás formájában ölt testet. A reformáció századának irodalmi műfajai – legyen szó Juhász Péter prédikációiról, Heltai Gáspár fabuláiról, Sztárai Mihály vagy Balassi Bálint istenes énekeiről – tartalmilag ezeknek a fogalmaknak a mentén kristályosodnak.

A kettős megszólítás a három reformátori alapelv természetéből fakad! A sola scriptura /egyedül az Írás/ elv a Szentírást teszi minden dolgok mértékévé. Ennek szellemében születnek a század anyanyelvű Biblia-fordításai. Mivel a köznép még nem tud olvasni, és nem eléggé képzett a Szentírás tanulmányozására, az értelmező szerepét a tudós prédikátárok vállalják. Így kerül az istentisztelet középpontjába az Ige magyarázatára épülő prédikáció, valamint a szintén biblikus gyülekezeti ének és imádság. A vizsgálódás szabadsága mellett a reformáció így őrzi meg a hit közösségi, gyülekezeti jellegét.

KépA sola fide /egyedül hit által/ elv teszi a reformációt igazán személyes üggyé. A hit eszerint személytől személyig hat, Isten és ember személyes kapcsolatát jelenti, intézményesen nem közvetíthető. Az Istennel való személyes kapcsolat azonban a harmadik alapelv szellemében újra visszamutat a közösségre: a sola gratia /egyedül kegyelemből/ elv értelmében ugyanis Isten előtt  mindannyian egyenlők vagyunk, a kegyelem azonos mértéke következtében. Ebből az elvből táplálkozik a protestantizmus gyakran félreértelmezett demokratizmusa. Kálvin nem valamiféle társadalmi egyenlőségről beszél, hanem az Isten előtti egyenlőség jegyében a kegyelem és felelősség egyenlő mértékéről. Az embert tehát nem a rábízott feladat nagysága vagy mennyisége minősíti, hanem a feladat betöltésének mértéke. Ezt láthatjuk a szerencsésebb helyzetben élő népek életében /Hollandia, Svájc/: komoly anyagi felemelkedést és erőteljes polgárosodást eredményezett.

Nálunk a puszta fennmaradásért és az ország függetlenségéért vívott folyamatos küzdelem következtében érthető módon a reformátori kettős megszólításból a közösségi vált hangsúlyosabbá.  A magyar nemzettudatban így a kollektív elemek értékelődtek fel: a nemzeti egység, a nemzeti függetlenség,  a nem zeti kultúra gondolata.

A magyar nemzeti tudatot erőteljesen alakító protestáns szellemiségről szólva elsősorban a hazai kálvinizmusra kell gondolnunk. Egyrészt azért, mert az ország lakosságának többsége a XVI-XVII. században református volt, másrészt meg azért, mert ez volt az egyetlen önálló szellemi arculattal rendelkező nagyobb színmagyar csoportosulás Magyarországon. A lutheri eszmék ugyanis a XVI. század végére erőteljesen visszaszorultak a német és szlovák ajkú lakosság körébe. A hazai lutheránus németség kezdettől fogva elsősorban az ország polgári fejlődésének adott komoly ösztönzéseket.

A magyar református szellemiség elemei az egyidejű egyéni és közösségi megszólítás jegyében és a fentebb bemutatott három reformátori alapelv /sola scriptura, sola fide, sola gratia/ szellemében bontakoznak ki a XVI-XVII. század folyamán. A református identitásnak három meghatározó eleme van, melyek nemzeti kultúránkat, így irodalmunkat is jelentősen befolyásolták. Amit ma klasszikus magyar kultúrának tekintünk, mind a református kollégiumok – Debrecen, Sárospatak, Pápa, Nagyenyed  - kohóiban, a hódoltsági református mezővárosok parasztpolgári önkormányzatában és az erdélyi református fejedelemség klasszikus magyar társadalmában kristályosodott ki, máig ható erővel.

A református identitás  három meghatározó eleme a következő: Az első, a múlt és jelen eredményeinek megítélése egy sajátos, biblikus történelemszemlélet keretében. A második, prédikátoraink bibliai megalapozottságú szociális érzékenysége. A harmadik pedig a reformáció anyanyelvi érzékenysége /iskolák, nyomdák/. Ezek az alapelvek – a múlttal való szembenézés, a jelen szociális gondjainak a megoldása és a jövőt biztosító átfogó művelődési program – a mindenkori nemzeti önismeret sarkalatos pontjai. Így a reformáció szellemiségének a megismerése a jelen gondok megértésében, a jövő tervezésében a mai ember számára is sok tekintetben érvényes modellt nyújthat. Mondhatjuk tehát, hogy reformációra ma is szükség van a szó legszemélyesebb lelki, leghitelesebb kollektív nemzeti és legegyetemlegesebb filozófiai értelmében egyaránt, mert szükség van az Istentől megformált, majd a történelemben széttöredezett és deformálódott magyarság újraalkotására, mindenfajta nyűgtől, nyomorúságtól és szennytől való megszabadítására.

A reformáció genfi emlékművéről írt versében fogalmazza meg találóan az „írófejedelem”, Illyés Gyula: „Hiszed, hogy volna olyan– amilyen magyarság. Ha nincs Kálvin? Nem hiszem.”

Kovács Sándor presbiter

Vissza

 

 

 

 

GYÖNGYSZEMEK A BIBLIAÓRÁRÓL

KépAz elátkozott fügefa kapcsán: 

„ Gyümölcsöt teremni fáradságos, de a leveleink szépen díszelegnek. Az a baj velünk, keresztyénekkel, hogy gyümölcsök helyett a leveleinkkel akarjuk etetni a környezetünket.”

Vissza

 

 

 

A BÖRTÖNLELKÉSZI SZOLGÁLAT

BESZÉLGETÉS VIRÁGH GYÖRGY BÖRTÖNLELKÉSSZEL

KépEbben a riportban a lelkészi szolgálat egy különös, legtöbbünk számára – hálával mondhatjuk – ismeretlen területével, a börtönben végzett lelki munkával szeretnénk közelebbről megismerkedni. Virágh György református lelkipásztor 2000 óta végez börtönlelkészi szolgálatot Gyulán.

Nagyon különbözik ez a szolgálat a hagyományos. gyülekezeti lelkészi munkától?

Bizonyos szempontból a lényeg ugyanaz: az Ige ütközik a valósággal. A börtön erkölcsiségét a kinti világ erkölcsiségétől nem sok különbözteti meg. A bent lévők nem durvábbak, nem istentelenebbek a kint lévőknél. Nagyon lezüllött a világ, nagyon eltávolodott a teremtési rendtől. Irgalmatlanul élünk, függetlenül attól, hogy rajtakapják-e az embert, vagy nem. Az, hogy a mindenség még nem szakadt a fejünkre, csak az Isten kegyelme.

Más szempontból viszont a börtönvilág rendezettebb, mint a kinti világ - világosabbak a határok. A lélektan már régen felfedezte, hogy az ember számára fontosak a kiszámítható viszonyok – a világ pedig idekint nem így van felépítve. A börtönben sok dolog letisztul. Mérlegre kerül a személyiség, a család, a barátok. Ha pl. valakit soha nem látogatnak meg, soha nem kap levelet, csomagot – ezáltal kiderül, milyen kapcsolatokat épített addig, és azok mennyire (lennének) fontosak. Van olyan ember is, aki csak a börtönviszonyok között képes emberként viselkedni, a kinti civil élet elbizonytalanítja, és ez rosszat hoz ki belőle. A börtönhöz szocializált ember nem ismeri többé a kinti világ szabályait.

Ez ijesztő egy kicsit.

Számomra soha nem volt ijesztő a börtönvilág…

Hogyan kezdte el ezt a szolgálatot?

1995-ben voltam bent először szolgálni. Akkor két éve már Cs. Kiss Andor járt be vasárnap reggelenként. Mikor ő elköltözött Gyuláról, én mentem minden második vasárnap. Aztán egyre több közösség kezdett bejárni igealkalmakat tartani, így a református egyház szolgálata havi egy alkalomra ritkult. Magyarországon egyébként 34 büntetés-végrehajtási intézet és 35 börtönlelkész van, ebből 11 református. Gyulán 2000 óta van börtönlelkészi (heti 20 órás) státusz. Akkor egy törvény szabta meg, hogy a történelmi egyházak delegáljanak lelkészeket a börtönökbe. A kormány képviselői, a református, evangélikus és katolikus egyház püspökei és a főrabbi felosztották a börtönöket, figyelembe véve a terület felekezeti megoszlását is, és persze azt is, hogy a törvényes szabályozás előtt végzett-e ott valaki ilyen szolgálatot. Később az izraelita egyház kilépett ebből a körből, nekik országos hatáskörű emberük van erre a munkára, aki utazgat.

Érdekes, hogy figyelembe kellett venni a felekezeti megoszlást. Tükröződik ez a börtönlakók között is?

Hát azért való igaz, hogy hitvalló emberek ritkán kerülnek be. Persze bekerülhetnek: egy közlekedési baleset okozójaként, hecckampány áldozataként bárkivel előfordulhat.

Ez is ijesztő. A börtönlét torzít…

Nem a börtönlét, hanem a bűn torzít.

Azért én mégis félnék… Miből áll pontosan a börtönlelkészi szolgálat a gyakorlatban?

Alapvetően három megjelenési formája van: az egyéni beszélgetések, a zárkafoglalkozások és az istentiszteletek. Ami ott történik, az nem hagyományos gyülekezeti istentisztelet. Nincs éneklés, nincs imaközösség, inkább egy éneklés nélküli bibliaórához hasonlít. Elhangzik a textus, majd a tanítás, és ha van igény rá, kialakul egy beszélgetés. A zárkafoglalkozáson néhány ember gyűlik csak össze, akikkel beszélgetünk az igéről. Volt olyan zárka, ahol évekig szabályos bibliaórákat lehetett tartani. De ez nem igazán jellemző, hiszen itt Gyulán elég nagy a forgás. Itt ugyanis nagyrészt csak az előzetes letartóztatásukat töltik az emberek, nem a végleges büntetésüket. Csak az marad itt tartósan, aki részt tud venni a börtön fenntartói munkálataiban: pl. dolgozni kezd a műhelyben, a konyhában, a mosodában. Nehezen alakul ki közösség. Lélektanilag is egy furcsa helyzet ez: az ítéletre várva… Sokan az ítélet meghozatala után teljesen bezárkóznak. Vannak egyéni foglalkozások, személyes beszélgetések is. Erre az emberek vagy önként jelentkeznek, vagy „delegálják” őket. Nincs ugyanis pszichológus a börtönben, így egy kicsit a hivatalosok ezt a funkciót is általam kívánják betölteni.

Nem biztos tehát, hogy valódi igeéhség vezeti azt, aki személyes beszélgetést kér? Lehet, hogy néha csak a börtönélet monotonitását akarják megtörni ezzel?

Nem tudom, de nekem mindegy. Így is, úgy is Istennel akarom betölteni a hiányát. Az Isten nélküli bűnbánat ugyanis halált nemz. Tényleg, ezzel meg lehet ölni egy embert. Az Isten szerinti bűnbánat pedig megbánhatatlan megtérést szerez. A bűnnel való szembenézés vagy Isten, vagy a halál felé fordít.

Már az is sokat jelent, hogy emberként kezelem őket. Meg kell érezniük, hogy nem sorsuk, hanem életük van. És azt is, hogy az életük nem a bűnükön függ. Ha levágja a bűneit, nem fog elveszni az egész élete, hanem ezáltal fog értelmet, tartalmat nyerni. Meg kell érteniük, hogy nem a jó részt választották: Isten nagy dolgot akar adni, ő pedig valami kis apróságot ragadott ki a világból. De az ügyvéd, a bíró, a család azt sem fogja megmondani neki, hogy „méltán kapod a büntetést” – ezzel pedig szembesülni kell. Eléggé fellazult, eldurvult az ítélőképessége az embernek, a mérőeszközeik is manipuláltak. Nincs „bűn” fogalom, csak bűncselekményekről beszélünk. Az elítéltek többsége úgy gondolkodik: én itt vagyok, mert elkaptak, de mindenki ugyanezt csinálja (és ebben sokszor igazuk is van.) Erkölcsi tartalma nincs a bűnnek. A bűncselekményekre koncentrálunk, pedig nekünk a bűnnel kellene szembenéznünk.  Jézus azt mondja: „az a ti bűnötök, hogy nem ismertek engem.”

Ez egyébként egy aljasság. Az emberek nem azért kerülnek börtönbe, mert megsértették egy társadalom erkölcsi rendjét. NINCS erkölcsi rendje a társadalomnak. A reklámok azt sugallják: szerezd meg, amit akarsz. Provokáljuk egymást. Ez egy „korlátlan” társadalom. Az Isten nélküli élet olyan parttalanná válik, hogy az ember már észre sem veszi, hányadik korlátot lépi át. A sokadik korlát után pedig már nincs megállás…

Azt érezni a szavaiból, hogy nem igazán hatékonyan működik az igazságszolgáltatás…

Működtetni kell, mert valami rendnek azért lenni kell az emberek között. De igazán nem működik, nem is működhet. Büntetés-végrehajtási intézkedésekkel nem lehet életcélokat adni. Az igazságszolgáltatás nem tesz sokat azért, hogy ezek az emberek megtanuljanak élni. Pedig Isten azt akarja, hogy az ember megtérjen és éljen. De van ennek egy emberi oldala is. Nálunk nagyon elnyújtottak, gyötrően körülményesek az eljárások. Van egy ún. Zákeus-program, ez egy civil kezdeményezés, Új-Zélandról indult el. Önkéntesek (rendőrök, bírók, ügyvédek, lelkészek) dolgoznak azon, hogy a kisebb bűnöket ne engedjék eszkalálódni. Pl. ha valaki kavicsot dob egy autó szélvédőjére és ezzel kárt okoz – egy ilyen ügyet 24 órán belül meg kell oldani. Elrendezik, és nem érzi fölöttébb rosszul magát egyik fél sem. Magyarországon egy ilyen eset egy évig is elhúzódhat, és mindenki belefullad a saját sértettségébe, a végén pedig lehet fizetni a méregdrága szakértői díjakat. A Zákeus-program sokkal emberszeretőbb. Ne lehessen senkit tartósan bizonytalanságban tartani.

Jó lenne, ha valami emberbarát, adott esetben keresztény szemlélet eluralhatná az igazságszolgáltatást…

Jó lenne. Meg aztán a dolgunk is lenne. Meglehetősen langyosak, karakter nélküliek az egyházaink. A katolikus egyháznak van karaktere, ez meghatározza az embereket. Sok formaság még a börtönbe is bejön, Keresztet vetnek, engem Atyának szólítanak, stb. Jellegzetes a szekták működése is, ők is karaktert formálnak. Ez nagyon hiányzik a mi egyházunkból. Nincs igazán tartásunk. Az egyház megítéléséhez nagyrészt hozzátartozik az is, mi módon találkozik az egyház szélsőséges helyzetekben az emberekkel. A gyülekezetek, az egyháztagok érintkezése a világgal egyértelműbbnek, határozottabbnak, karakteresebbnek kellene lennie. Felkent, elhívott, kiképzett emberek el kellene árasszák a kórházakat, idősotthonokat, szélső esetben akár a börtönöket. Ez jót tenne az egyházról alkotott kép alakulásának is.

Vissza

 

 

 

KÖNYVAJÁNLÓ

KépRejtjelek egy másik világból

Mindazoknak, akik a hit határmezsgyéjén téblábolnak

Harmat, 2007. 280 oldal. 2900 Ft.

„Könyvemet azoknak szánom, akik a „hit határvidékén” élnek. A Koreai-félszigetet és a hozzá hasonló, konfliktusok által sújtott területeket mindkét oldalon állandó katonai őrjárattal védik. Aki a közepén meghagyott, vitatott tulajdonú ütközőzónába téved, az egyszerűen a senki földjén találja magát.

A hittel kapcsolatos kérdéseket illetően is sokan tartózkodnak a határvidéken. Bár az egyházat és a kereszténységet igyekeznek nagy ívben elkerülni, ezek az emberek valahol két világ határmezsgyéjén téblábolnak – annak lehetősége, hogy mégiscsak létezik valamiféle lelki valóság, nem hagyja nyugodni őket. Olykor a szépség valamilyen megnyilvánulása vagy valamiféle megmagyarázhatatlan belső sóvárgás sejteti velük: az életnek többnek kell lennie a mindennapok taposómalmánál. S életük jelentősebb változásai – pályamódosítás, gyermek születése, szeretteik elvesztése – nehezen megválaszolható kérdéseket vetnek fül bennük: vajon létezik-e Isten? Van-e élet a halál után? Vajon a vallás csak mankó lenne, vagy valóban járható út?

Számomra egyetlen kérdésben foglalható össze a hitet és a hitetlenséget elválasztó határvonal: vajon csupán a látható világ létezik-e, vagy valami más is rejtőzik mögötte? … A szemmel látható világból indulok ki, abból, amelyben élünk. Hogy milyen jeleket hordoz, amelyek egy másik világ létére utalnak.” Philip Yancey

Tévedés azt hinni a könyv előszava alapján, hogy egy kilencvenkilencedik, elcsépelt okfejtésekkel, erőltetett „bizonyítékokkal” győzködő „hittérítő” olvasmányt tartunk a kezünkben. A szerző saját kételyeit, kétségeit is bevallva nyomoz a „rejtjelek” után, választ keresve, hogy ő maga miért is hisz. A stílusa lebilincselő, a történetei érdekfeszítőek, humorosak, eredetiek.

Philip Yancey felkészültségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy könyvében 114 műre hivatkozik. Ezek között van csaknem a teljes Dosztojevszkij-életmű, idéz  . S. Lewis számos esszéjéből, Einsteintől, Descartes-tól, Nobel-díjas biokémikusoktól, Leonyid Brezsnyevtől, Václav Haveltől, de még Lenintől is... Utóbbitól a vallomásai közül: „Hibáztam. Visszatérő rémálmom, hogy a megszámlálhatatlan sokaságú áldozat vérétől vöröslő óceánban vergődöm. A múltat már késő lenne megváltoztatni. Oroszországot csak tíz Assisi Szent Ferenc menthette volna meg.” Yancey „otthon van” a 20. század legjelentősebb tanúinak és alakítóinak műveiben éppúgy, mint a költészetben és egyáltalán nem utolsósorban a Szentírásban.

Tar Krisztián

Vissza

 

 

 

 

INTERNETFIGYELŐ HELYETT

Nemrég a legnagyobb gyermekem elkeseredve mondta, hogy ne menjünk Zeneiskolába, mert Ő inkább egy bűvészelőadásra szeretne menni. Nem értettem a dolgot, mert erről az előadásról nem is hallottam. Elmesélte, hogy az iskolában látta az előadást. Egy amerikai páros adta elő, ahol az egyik bűvész tud magyarul is. Ezt este 6-kor még egyszer meg lehet nézni, és Ő nagyon szeretné.

Kicsit csodálkoztam, mivel a Katolikus Iskoláról nem gondoltam, hogy a tanítási óra helyett bűvészelőadással „szórakoztatják” a gyerekeket.

Mivel nagy elkeseredést váltott ki a gyerekből, hogy nem megyünk az előadásra zeneiskola után, hát megpróbáltam kideríteni, hogy mi is lehet ez az előadás. Néhány telefon után kiderült, hogy az Ifiházban lesz. Mivel a közelben voltam, elsétáltam a helyszínre tájékozódni. Gondoltam, a plakátról kiderül, hogy miről is lesz szó, rajta lesz a belépőjegy ára is, és erre hivatkozva – hogy drága – nem megyünk majd el. Nagy meglepetésemre ez a feltételezésem, és gyermekem számára is elfogadható érvem azonnal dugába dőlt. Az előadás ingyenes – olvastam a plakáton. Ha ingyenes, nem mondhatom a gyereknek, hogy drága. Olvasni ugyan nem tud még, de akkor hazudnom kellett volna Neki, azt pedig nem tehetem! A kezdési időpont is teljesen megfelelt, hiszen kényelmesen át lehetett érni a zeneiskola után az Ifiházba. Kezdett furcsa lenni nekem a helyzet, minden stimmelt. Beadtam a derekam. Elkezdődött az előadás, jöttek a trükkök, kiderült, hol egy csomó színes kendő, egy-két kártya is előkerült – megmagyarázhatatlan módon, de szokványosan.

Azután átalakult az előadás. Olyan trükköket kezdtek bemutatni, amelyekkel kapcsolatban Istenről kezdtek beszélni. Arról, hogy ami lehetetlen az embernek és megmagyarázhatatlan, felfoghatatlan, az Istennek lehetséges. Nekünk csak el kell fogadnunk az Úr Jézust, és kérni Őt, hogy bocsássa meg a bűneinket. Először nem hittem a fülemnek. A saját életükből is hoztak példákat és bizonyságot tettek az Úrról. Nem akartak egy szektába hívni, arra kértek bennünket, hogy menjünk el abba a templomba, vagy gyülekezetbe, ami nekünk a legkedvesebb, és térjünk meg. Az előadás azzal zárult, hogy egy közös bűnbánati imádságra hívtak minket, ahol az egyik „bűvész” tört magyarsággal imádkozott hangosan. Furcsa és felemelő nagy csend lett a teremben… Biztos vagyok abban, hogy a nem túl nagy számú közönségben akadt olyan, akit megérintett az előadás, és el is indította az Úr felé vezető úton.

Újra megbizonyosodtam arról, hogy Isten bármit annak szolgálatába tud állítani, hogy a szemünket felnyissa, figyelmünket Magára irányítsa, hogy bezörgessen hozzánk – és mindezt gyakran a Tőle ajándékba kapott gyermekünkön keresztül teszi.

Futó Zsolt

Vissza

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.