Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2008. március

2008.03.06

ARCOK A GYÜLEKEZETBŐL
Dr. Kürthy Csaba

 

 

 

 

 

Az Ige üzenete

„a reménység pedig nem szégyenít meg” Rm. 5,5

Bizalom és reménység. Húsvétra készülődve ez a két szó kavarog bennem. Bizonyára azért, mert mindenki szeret reménykedni és ennek a képességnek az elvesztésével nagyon nehéz továbbmenni az élet útján. A jövőre vonatkozó feszült várakozás sok mindent éltet és mozgásban tart: házasságok azért köttetnek, mert bíznak a szeretet erejében, gyermeket azért születhetnek, mert szüleik remélik, hogy fel tudják majd nevelni ki tudják taníttatni őket. A jövő bizonytalanságain úgy tudunk úrrá lenni, hogy elvárjuk, hogy ha bajba jutunk, akkor a társadalom segít a gyógyítással és szociális támogatással. Napjaink történései ezért is idegesítőek, hiszen egyre jobban bizonytalanságban tartanak és kiszolgáltatottá tesznek. Pedig a szenvedés tüzében élő ember vágyódik a reménységre. Mégis számtalanszor csalódunk. De nem csak mi itt és most, hanem Jézus szenvedéstörténetében is sok kiábrándító esemény van. Hol volt például a virágvasárnapi tömeg nagypénteken, netán a hozsannázók akkor már „feszítsd meg”-et kiabáltak? Jézus közelében töltött három év nem tudta átformálni Júdást vagy éppen Pétert? Az egyik elárulta, a másik megtagadta… Hogyan volt képes Pilátus az Igazat gyilkos indulatoknak kiszolgáltatni és kézmosással nyugtatni lelkiismeretét? Sorolhatjuk a bűnös emberi gyengeség elkeserítő példáit. Ézsaiás 2,22 nem véletlenül int: „Ne bízzatok az emberben, hiszen csak lehelet van az orrában”
De bízzunk abban az ÚRban, aki a gyarló embert is fel tudja használni saját üdvtervének a véghezvitelére, nem csak az áruló Júdásokat és a túlzott önbizalomtól gyenge Pétereket, hanem még minket is. Keresztyén kilátásunk ezért örvendetes, mert Húsvétja van és nem csak Nagypéntekje.  Emberi szemeink csak az igazságtalanság győzelmét látják, de a hit szemével látjuk Isten győzelmét is. Azt, ahogy Krisztus feltámadása benyomult a halálra ítélt emberiség világába és mindent átrendezett, ezért az igaz reménység töltését a Mindenható Istenbe vetett hit adja és az nem lehet én és emberközpontú. Ahol az ember tehetetlennek érzi magát, Isten ott is ígér kibontakozást.  Élni és tenni ezzel a reménységgel igenis érdemes!
 

Marti Miklós lelkipásztor

Vissza

 

 

 

 

 

ARCOK A GYÜLEKEZETBŐL

Dr. Kürthy Csaba

presbiter

Kép Mindkét ági nagyszüleim ugyanabban a nyírségi faluban éltek. Ottani, mai napig is elevenen élő emlékeim – bár mi szüleimmel máshol (és sokfelé) laktunk – az 1942-61. közötti időben vésődtek belém. A faluban se vezetékes víz, se csatorna, se áram, se gáz, se szemétszállítás, se hipermarket nem volt. Érdekes, hogy ennek ellenére mindent és mindenkit tisztán lehetett tartani, nem pusztítottak járványok, finomságokat lehetett sütni-főzni, petróleumlámpa fénye mellett lehetett olvasni, beszélgetni, kártyázni, énekelni. Apai nagyapáméknál a nyári és téli vakációk idején rendszeresen összefutó nagy család számára gyakran húsznál is több terítéket kellett a kihúzott asztalra tennünk. Ha vendég is volt – márpedig szinte mindig volt – akkor annyival többet. Megesett, hogy három generáció tíz tagja is aludt ugyanabban a szobában. Természetes volt, hogy az ezzel járó rengeteg munkában (állatok körül, kertben, konyhában) mindenki – még a legkisebb is – kivette a részét. Gyakran eszembe jut, mikor egyszer egy nyári délelőttön eleredt az eső, és unokatestvéreimmel ott nyávogtunk, hogy milyen rossz idő van és nem mehetünk a Tiszára, Nagyapa ezt mondta: „– Kisszógáim, sosincs rossz idő! Csak az a fontos, hogy azt csináljuk, amihez az idő jó. Most például itt a verandán tengerit fogunk morzsolni, és közben jót beszélgethetünk, vagy hallgathatjuk a hasznos eső muzsikáját.”
Kisgyermekként sem voltunk kirekesztve a felnőttek társaságából: ha akartunk, akármeddig maradhattunk. Persze este 8 után már mind elaludtunk a sok nevetgéléssel megtűzdelt hangulatos társalgás mellett, amit mindig nagy érdeklődéssel kezdtünk hallgatni. Egyik távolabbi rokon egyszer szemrehányóan kérdezte, miért vannak itt a gyerekek? Kedvenc nagybátyám azzal válaszolt: Bandikám, mi sem szeretnénk úgy, és olyasmiről beszélgetni, amit a gyerekek ne hallhatnának.
Már jócskán iskolás voltam, amikor rádöbbentem, hogy az nem úgy van, hogy minden férfi református és minden nő katolikus, mint ahogy az a mi családunkban volt. Vasárnaponként, hol ilyen, hol olyan, hol mindkét templomba mentünk, délután pedig a református lelkészt családostól és a katolikus papot is nagyapám – a gyülekezet presbitere és gondnoka – látta vendégül. Élő ökumenikus közösség volt. A hit, a szeretet és a békesség volt az a természetes közeg, amibe belenőttünk. Úgy érzem ez az egyetlen fontos „infrastruktúra”, mely a háború borzalmai és az azt követő minden megpróbáltatás idején is elvehetetlenül a miénk maradt. Minden nap hálát adok Istennek anyai nagyapámért is, aki rendkívül sok tehetséggel volt megáldva és már ötéves koromtól kezdve rengeteg „nem gyereknek való” dologra, pl. szerszámok használatára, esztergálásra, köszörülésre, műszaki rajzolásra tanított, persze, maga-kitalálta mesékkel, mókákkal, nótákkal fűszerezve. Ezek a „tudományok” nagy szerepet játszottak életem legsikeresebb időszaka (1947-48) alakulásában. A háború alatt édesapám munkahelyét – a Debreceni Vagongyárat – porig rombolták, így átmenetileg favágóként dolgozott, majd 1945 végén, mint kazán- és gőzmozdony szakos mérnököt, megbízták a Nyíregyháza Vidéki Kis Vasutak (NyVKV) vezetésével és járműparkjának helyreállításával. 1946 őszén mi is Nyíregyházára költöztünk. Számomra nem létezett érdekesebb, mint egy újabb mozdony, motorkocsi, villamos életre keltése, és a próbaút. Minden szabadidőmet a műhelyekben töltöttem, és „szaktudásommal” igyekeztem elkápráztatni az ott dolgozókat. Egy próbaút alkalmával elérkezettnek láttam az időt a nagy kérésre: - Hagy vezessek én is egy kicsit!  És megengedték. A villamos pedig az én mozdulataimnak engedelmeskedett. Még örültek is, utasítgattak, hogy most hirtelen fékezzek, gyorsítsak, vagy húzzam le az áramszedőt, így Jancsó bácsi, a tapasztalt villamosvezető, apu, meg egy lakatos a jármű különböző pontjain tudta fülelni az esetleges rendellenességeket. Szóval a dolog odáig jutott, hogy amikor reggel, vagy délben iskolába mentem, felszálltam a villamosra, kitúrtam a vezetőt (mindegyik ismert), és én vezettem úticélomig, ahol fájó szívvel visszaadtam a posztot. A nyolcvanas évek elején egyszer a rendelőben meséltem erről, mikor Klári nővér felkiáltott: „– Hát maga volt az, főorvos úr?! Én akkoriban az Angolkisasszonyoknál tanultam, és mindig lestük a kerítésnél, mikor jön az a villamos, amit egy kisfiú vezet?” 
Másik meghatározó élményem a fényképésznél volt, ahol az első általam elfényképezett filmet szerettem volna előhívatni. Ő beinvitált a sötétkamrába, pontosan megmutatta, hogyan kell csinálni, és azt mondta, hívjam elő magamnak. És sikerült a sötétvörös fénynél a hívóban megjelenő negatív élményét megélni.
1950-ben költöztünk Budapestre. A Fasori Gyülekezetben konfirmáltam, édesapámat presbiterré választották. A Minisztériumban, a Vasúti Főosztályon dolgozott, néha véletlenül presbiter elvtársnak szólították… Kevés nevetnivaló volt akkoriban. Aztán ’56. október 31-től november 3-ig a hit, remény és szeretet tűzijátéka, majd 4-től ismét vér és sötétség.
Édesanyánk mindig otthon volt. Ő volt az otthon. Szörnyű dolog az otthontól elszakító munka kényszere és az ebből eredő széttépett család!
Nálam tíz évvel idősebb nővérem és bátyám rengeteg példával, élménnyel, segítséggel járult hozzá, hogy elvégezhessem az orvosi egyetemet. (1958-61 között is volt tandíj!). Apánk betegsége miatt nagyon nehéz helyzetben voltunk. Fotós és filmes jártasságomnak köszönhetően 1961-ben elszegődhettem a Televízióhoz, ahol külsős kameramanként 1999-ig „dolgoztam”. Az ország legnagyobb bőrgondozójának vezetőjeként megelégelvén az egészségügy süllyedő hajóját – s vele együtt a süllyedő fővárost is – 1998-ban Békéscsabára költöztem. 2000 óta vagyok nyugdíjban. 2005-ben választottak presbiterré. Feleségem, Márti, mindenben a legkiválóbb társam. 1996-ban egy izraeli csoportot vezettem, ott ismertem meg. A betlehemi Születés Templomában kértem a Mindenhatót, hogy így lehessen.
Sajnos a szereplők többsége már nem él, és a külön nem említett meghatározókra: tanítókra, munkatársakra, rokonokra, barátokra, szomszédokra szintén ez az igaz, mégis úgy érzem, az Úristen a tenyerén hordoz. Hívő embernek nincs félnivalója. Jó találkozások várnak.

 

Vissza

 

 

 

 

 

Beszámoló a március 1-i presbiteri napról

 

Már harmadik éve gyakorlat a gyülekezetünkben, hogy a Presbitérium minden tavasszal valahol egy csendes helyen presbiteri napra gyűlik össze, hogy a rendszeres gyűléseken és bibliaórákon túl hosszabban is közösségben lehessünk egymással, részletesebben átbeszélhessük közös dolgainkat. Így volt ez március 1-én is, amikor a dobozi úti Vadászpanzióban lehettünk együtt.
Először Nagytiszteletű Asszony szolgálata alapján a napi ige fölött csendesedtünk el. A Mt.18.11-20-ban arról beszél a Szentírás, hogy az emberi közösségekben olykor feszültségek ébrednek, s fontos, hogy tudjuk ezeket az Ige tanítása alapján, alázattal, szeretettel és felelősséggel kezelni. Az intésnek és a lelki-gondozásnak helye van az életünkben. Ha nem akarjuk, hogy a Szentlélek munkájának akadályai legyünk, élnünk kell ennek az igeszakasznak a tanításával.
Következő lépésként néhány fontos gyakorlati kérdésben hoztunk döntést.
1. A parókia esedékessé váló festésére – mázolására két, egyaránt jó referenciákkal bíró vállalkozó közül azt választottuk, aki kevesebb munkadíjért vállalta a munkát. Gondnok úr beszámolóját meghallgattuk arról, hogy a gyülekezeti terem   nyílászáróin a vízvető farészek ápolása, alapozása megtörtént, a munkával megbízott mester tavasszal folytatni fogja ezek mázolását is, a megelőző asztalos munkák elvégzése után.
2. Az idén 100. születésnapját ünneplő gyülekezetünk centenáriumi ünnepségsorozatának záró alkalmaként nagyszabású rendezvényre készülünk: március 30-án Dr. Bölcskei Gusztáv püspök úr szolgálatával ünnepi istentiszteletre, ennek keretében pedig harangszentelésre és szoborleleplezésre kerül sor.
A harang egy gyülekezeti tagunk nagylelkű adománya, elkészüléséről és felszentelésének tervezett körülményeiről ugyanebben a számban beszámolunk. A harang felállítása után természetesen a harangozási rend is megváltozik majd, hiszen két összehangolt harangunkkal ez sokkal színesebbé válhat, ennek kidolgozása még folyamatban van. Terveink szerint minden délben és vasárnaponként az istentiszteletre hívogatva a régi és az új harang együtt fog megszólalni.
Gyülekezetünk első, templomépítő lelkipásztorának Koppányi Gyulának bronz mellszobrát szeretnénk a templomkertben felállítani. A szobor elkészítéséhez az anyagi forrásokat Végh László szerezte meg, részben a család adományaként, részben támogatókat keresve hozzá, a szobor elkészítését egy korábbi presbiteri döntés alapján gyülekezetünk is támogatja anyagilag.
A harang beszerelési munkálatait, valamint a szobor felállítását a gyülekezeti tagok is támogathatják adományaikkal.
3. A gyülekezeti teremben levő székek ízléses, szép új huzatokat kaphattak. A maradék bútorszövetet arra szeretnénk felhasználni, hogy a templom hátulsó,
 fűtetlen padjaira is egységes, szép párnák kerüljenek.
4. Szintén egy korábbi presbitériumi döntés volt, hogy templomunkban kerüljön elhelyezésre nemzetünk és egyházunk zászlaja. A zászlók elkészültek, felszerelésük folyamatban van.
A nap további részében gyülekezetünk jellegéről, céljairól beszélgettünk. Ezt segítendő előzetesen egy-egy kérdőívet töltöttünk ki, melyben mindenki megvallhatta saját látásait, ezután összesítettük a véleményeket és beszélgettünk a felvetett kérdésekről. A Presbitérium meglátása szerint gyülekezetünk célja az Evangélium hirdetése, a hitben való elindulás és megerősödés segítése, valamint a közösségteremtés. Lelkipásztorunk kiegészítése szerint célja az is, hogy Isten jelenlétét folyamatosan felmutassa a világban. A Presbitérium megítélése szerint gyülekezetünk az építő hagyományokat és a tekintélyt tisztelő, de a szokások és a hamis tekintélyközpontúság által nem gúzsba kötött, anyagi kérdésekben biztonságra törekvő, épületeinkről gondoskodó, de az épületeink célját a formánál többre becsülő, akár új lelki alkalmak bevezetése árán is a közösség megtartására igyekvő, az Igére éhes, befogadó gyülekezet, melyben az emberi kapcsolatok, barátságok túlnőnek a hivatalos alkalmak határain. Készek és képesek vagyunk az Ige erejével és a közösségből sugárzó szeretettel megszólítani embereket, de sokat – sajnálatunkra - nem tudunk megtartani közülük. Szeretnénk ezért a jövőben különös gonddal fordulni a keresztelkedő családok, a konfirmandusok és a gyászolók felé.

 

Vissza

 

 

 

 

 

 

A HARANG

KépA harang története: Történelmi adatok sze rint Kínában, Asszíriában, Japánban, Indiában Krisztus előtt már használtak harangszerű, hangjelző eszközöket. Ezek anyaga igen változatos volt: üveg, bronz és porcelán.
Harangocskákat és csengettyűket a főpapi ruhák kellékeiként is emlegetik az írások. Az Ószövetségben az Úr meghatározta Mózesnek, hogy „Áron papot öltöztesd áldozati ruhába és azon aranycsengettyű és gránátalma csengjen!”
 Görögöknél, rómaiaknál méltóságok jelvényében is szerepelnek harangok, és a fontosabb történéseket is harangszóval jelezték. A görögök, hajós nép lévén, Arkhimédesz ötlete alapján az időjárás viszontagságai miatt (ha pl. vöröslő égbolt, szakadó eső miatt a magaslati tüzek nem voltak láthatók), bójákon kötélre szerelt harangokat húztak ki a szorosok bejáratához és ezek hangjukkal irányították a tengerészeket.
A keresztyének kezdetben – a római üldözés idején – nem használhattak harangot, mert így felhívták volna magukra üldözőik figyelmét. Ezt elkerülendő fa harangokat készítettek, mellyel a harkály kopogásához hasonló, de ritmusában attól eltérő hangot adtak ki, az erdei titkos istentiszteletek alkalmával.
Kis szerzetesi kolostorokban készültek már kis bronz harangok is. Legkiemelkedőbb közülük 536 körül Daggeaus bencés barát, aki Sabiánus pápa felkérésére készített 50-80 kg súlyú harangokat az egyház részére. A harang hivatalos használatát Sabiánus pápa rendelte el 604-ben, ettől kezdve a harangszó az istentiszteletek részévé válik. Legnagyobb mecénása a harangoknak Nagy Károly német-római császár volt.
Közben a selyemúton megérkezett Európába a puskapor, s a mozsárágyúk öntése is a harangöntők feladata lett. Európában egymást érték a hódító és örökösödési háborúk, az ágyú kelendőbb volt a harangnál. A csatározásokban a vesztes fél ágyúit felajánlották a győztes hatalom templomai számára, máskor viszont kiemelték a harangokat a templomok tornyából, hogy ágyúnak öntessék át. Évszázadokon át zajlott ez a tevékenység oda-vissza.
1456-ban Nándorfehérváron Hunyadi János seregei győzelmet arattak a török birodalom fölött, ennek emlékére rendelték el a déli harangszót, melyet III. Calipstus pápa az egész keresztyén világban kötelezővé tett.
Gombos Miklós harangöntő mester 1953-ban Budapesten született. Régi magyar harangöntő család tagja. Édesapja, Gombos Lajos vette át a stafétabotot Szlezák Lászlótól, Magyarország aranykoszorús harangöntőjétől. Az ő tiszteletére alapította Gombos Miklós és Makovecz Imre építész a Szlezák László Harang Alapítványt „a magyar lakta területek harangjainak pótlására”. A gombos család tradicionális, „hangra öntött” technológiával készíti termékeit, Őrbottyán területén, Pest megye északi részén. 1953-ban, a Rákosi-érában a család száz fős üzemét politikai okokból bezárták. A cég újjászületett Gombos Lajos által 1958-ban. Fia, Miklós 1985-ben új műhellyel, új technológiákkal és termékekkel bővítette a családi vállalkozást. Számos harangot készített hazai területre és külföldre egyaránt (a Vatikántól Oroszországon át a Mánusz szigetekig) Az 1992-es sevillai világkiállításra is ő készítette a magyar pavilonba a 14 harangból álló, kibővített oktáv hangterjedelmű bronz harangjátékot.
A mester és munkatársai a szakmai előkészületeken túl minden harang készítésére imádsággal készülnek. Harangjai Isten dicsőségét, békét, szeretetet hirdetnek.

 

A harangkészítés lépései

  1. A mag (harang alakú, körbeszőtt és grafittal bevont, lesimított felszínű agyag sablon) elkészítése (a harang belső terének kitöltésére)
  2. Az álharang elkészítése (a sablonra felhordott agyagból készült harang, melyen a megrendelő által kért szöveget, díszítéseket teljes precizitással elkészítik, majd elválasztó zsírréteggel fedik. – Gyakorlatilag az elkészítendő bronz harang pontos agyag „másolata.”)
  3. A köpeny elkészítése (sárból készített, szárított és égetett külső réteg, mely döngölt földdel körülvéve az öntéshez „negatív” mintaként szolgál). Rajta speciális „beömlőt” készítenek a későbbi öntéshez.
  4. Az öntés: gondos előkészítés után olvasztott, lesalakolt, 22% ónt és bronzot tartalmazó érccel. A harang mintája öt hónapig készül – ezt követően hat perc alatt akár négy harangot is kiöntenek.
  5. A kiöntött harang még egy napig a földben pihen, majd kiássák, hagyják kihűlni, lebontják róla a külső és a belső formát, megtisztítják, hozzáillő szerkezetet és ütőt készítenek – és megszólalhat a próbaüzem

 További információk...

Kép A mester jelmondata: „Magad lásd és halld: érdemes volt-e dolgozni! Kondítsd meg: megmutatja azt a hangot, amit te elvársz tőle. Ha a hangja kellemes, bátran húzd mindenki örömére! Zengje Isten dicsőségét, a békét, szeretetet, örömöt, minden irányba!”

 Vissza

 

 

 

 

 

 

 

 

GONDOLATOK 1848 SZABADSÁGÁRÓL

Kép Tudatos gyermekkoromtól kezdve megingathatatlanul a legnemzetibb ünnepem március 15. Már az 50-es évek közepétől sorakoznak a nagyon szerény iskolai, majd egyetemi ünnepségek emlékei, melyek átvezetnek a letűnt politikai rendszeren és eljuttatnak az utóbbi időszakban az eredeti üzenet hangját újra megsejtető alkalmakhoz.
 Elgondolkozom most, hogy mi a titka a 48-as március ilyen erős hatásának, s próbálok 1848 központi eszméjének, a szabadság üzenetének közelébe kerülni. A leggyorsabb megközelítés nagyon egyszerűnek tűnik: a szabadság birtoklásának vágya az ember számára az egyik legerősebb motiváció. Az önállóan járni megtanult gyermek ösztönös szándéka a szülői kéz elengedése és a látótér területének meghódítása. A későbbi életszakaszokban pedig általában valamilyen cselekvési vagy gondolkodási korlát lebontása, nyomasztó kötelezettség feloldása, valami olyan változás, amelynek következtében sorsunk a korábbinál boldogabbá válik. Az is jelenthet szabadságot, ha újra megvalósulhat valami, amit korábban elvesztettünk.
1848-ban annak a lehetősége jött el, hogy a magyar állam hosszú idő után újjáteremtődhetett. Magyar államférfiak 1825 óta tudatosan készültek erre és tudásuk, tapasztalatuk, műveltségük alkalmassá is tette őket erre. Március 15-én és a következő napokban ennek a folyamatnak olyan történelmi hatású eseményei játszódtak le, melyek örök példát és emléket állítottak népünk szabadságeszményének. „1848-ban Magyarország mint szabadságért küzdő állam született újjá a világ népei előtt.” – írta Nemeskürty István. A szabadság ajándéka sajnos rövid időn belül visszavonásra került, s a magyar nemzetnek azóta is hiányérzete van.
A 12 pont követeléseinek nagyobb részét a mostani viszonyokra is aktualizálni lehetne. A XXI. századba lépve egyre fogyó nemzetünk hivatalos országhatárai egyre könnyebben átjárhatók, de egyre fokozódik az igény nemzethatáraink tisztázására, magyarságunk igazságainak szabadon kimondhatóságára, belső szabadságunk megélésére. 1848. március 15-én a szabadság lehetőségének megvalósulása kimondhatatlan boldogságot jelentett minden magyar számára és minden nem magyar számára is, akik belső, lelki szabadságra szomjaztak. S mindez erőszakmentesen, jól előkészítetten történhetett meg.
Azt gondolom, nagyon hiányoznak az ilyen szabadságélmények az életünkből. Pedig mind az egyéni élet naponkénti döntéshelyzeteiben, mind családunk, közösségeink, gyülekezetünk, nemzetünk által megoldandó feladatok során, sorskérdésekben való állásfoglalások kialakításánál milyen jó lenne azt a belső szabadságot megtapasztalni, ami a márciusi ifjak lelkét átjárta. Az a Pál apostoli bíztatás  kívánkozik ide, mely a Galatákhoz írt levélben olvasható: „Krisztus szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilárdan és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni. /Gal.5:1/ 
1848 márciusa csak átmeneti szabadságot hozott a nemzet számára. A keresztyén embernek kivételes lehetősége a krisztusi szabadság elfogadása és ezáltal annak az átélése, hogy a szabad akaratból született Jézus melletti döntés új élet forrásává válik. Ha nem engedjük gondolatainkat, lelkünket eltéríteni a keskeny útról, akkor bízhatunk abban, hogy életünk tartósan, stabilan boldoggá válik.
Ebben a szabadságban azonban meg kell éreznünk az állásfoglalás, az igazság kimondásának a felelősségét és feladatát is. A Biblia igazságainak megismerése és felismerése ebben az évben mindnyájunk fontos feladata. Kérjünk ehhez minden napra elég erőt és hitet, s adjunk hálát Istennek, hogy 1848. március 15-én a szabadság eszméjének követei igazságuk bátor kimondásával maradandó emléket állítottak történelmünkben. Legyünk méltó utódok, boldog szabadságkövetek hivatásunkban, családunkban, gyülekeztünkben, ne engedjük gondolatainkat és cselekedeteinket visszaesni a szolgaság igájába.

Dr. Tóth János

Vissza

 

 

 

 

 

MÁRCIUSI ÜNNEPI ALKALMAINK

Március 9. 15 órai kezdettel családi délután a gyülekezeti teremben: GIOVANNINI KORNÉL „bibliás bábos” felnőtteknek és gyermekeknek is izgalmas meseelőadásával, hozzá kapcsolódó szeretetvendégséggel.
Március 15. 9 h-kor az 1848-as szabadságharcra emlékező ünnepi ökumenikus istentisztelet templomunkban Marti Miklós igeszolgálatával.
Március 16. Presbiterünk, dr. Kürthy Csaba és felesége, Márta  Néhány régi és új kép” című fotókiállítása, melyet a gyülekezeti teremben az istentisztelet után – előreláthatólag negyed 12-kor - Rozsnyai Margit pszichológus és Szabados    Tamás filmoperatőr – többek között az „Egymillió lépés Magyarországon” és egyéb nagyszerű alkotások operatőre - fog megnyitni.
Március 17-21. Nagyheti bűnbánati istentisztelet hétfőtől péntekig minden nap 17 órakor a gyülekezeti teremben
Március 21. Nagypénteken 10 órakor istentisztelet, 17 órakor passióolvasás a templomban.
Március 23. HÚSVÉT vasárnap 10 órakor úrvacsorai istentisztelet
Március 24. HÚSVÉT hétfőn 10 órakor ünnepi istentisztelet a Debreceni Református Hittudományi Egyetem ünnepi küldöttének szolgálatával.
Március 30-án gyülekezetünk adományba kapott új harangjának felszentelése, majd nyilvános, ünnepélyes felhúzása a toronyba. A felszentelést Dr. Bölcskei Gusztáv püspök úr végzi. Ennek az ünnepi alkalomnak a keretében szeretnénk felállítani Koppányi Gyulának, gyülekezetünk első, templomépítő lelkészének bronz mellszobrát a templomkertben. Ezt követően hálaadó istentisztelet a templomban, melynek végén reménységeink szerint már az új és a régi harang együtt szólalhat meg és hív hálaadásra, Isten dicsőítésére. Istentisztelet után szeretetvendégség a gyülekezeti teremben illetve az udvaron felállított sátrakban.
(Szeretettel hívjuk fel a Kedves Testvérek figyelmét, hogy ez a vasárnap az óra átállításának a napja, aki a téli időszámítás szerint érkezik, sok ünnepi pillanatról lemarad!)
 

Kép

 

Vissza

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.