Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2008. július

2008.07.06

     

 

Az Ige üzenete

Nekik kell hozzád térniük, nem neked hozzájuk. Jer. 15, 19b

 

A keresztyén ember élete sokban hasonlít a megkülönböztető jelzéssel ellátott mentőautóhoz.

Sokszor szembesülünk a hétköznapokban olyan helyzetekkel, amikor elgondolkozunk azon, jól éltük meg hitünket? Erre a kérdésre nem mindig megnyugtató a válaszunk, mert rájövünk, hogy a beolvadás útján járunk: egyre kevesebb dolog különböztet meg a hit nélkül élők, de mégis tisztességes emberektől. Később a hitetlen és tisztességtelen emberektől is alig elválaszthatóak leszünk. Legyen a vágy bennünk bármekkora is, hogy letegyük Isten megkülönböztető jelzését életünkről és szeretnénk „átlagos” életet élni, nem tehetjük, mert Isten 24 órás szolgálatára hívott el.

A másik véglet, amikor folyamatosan szirénázva közlekedünk és csak Isten ítéletét hirdetjük. Mindig csak figyelmeztetünk, de nem csak a baj előtt, hanem közben is. Még hozzá is tesszük: látod megmondtam! Ez olyan, mintha a mentéshez induló több balesetet okozna útközben és arra hivatkozna, hogy balesethez riasztották és sietnie kellett. Jeremiástól méltán mondhatjuk, hogy az Úr ítéletének hirdetője, de amikor bekövetkezett a nyomorúság nem önigazságától telt el, nem is boldogította, hogy ő az igaz próféta, hanem földet vett, hogy cselekedeteivel is kifejezze: Istennel van jövő! Így vigasztalta övéit.

Ahogy a mentőautó életében is van garázsmenet és vakriasztás, ezért nem mindig villog a szirénája, de az mindig látszik, hogy nem egy átlagos autó. Legyen ilyen a mi életünk is, nem kell mindig az Úr ítéletéről beszélni, de nem lehet csak az Isten szeretetét sem ecsetelni. Mindig a helyzettől függ, hogyan valljuk meg hitünket, de annak teljesen nyilvánvalónak kell lenni, hogy Isten elhívott népéhez tartozunk. Nem csak szavainkon, de életünkön is látszódnia kell ennek akkor is, ha ép szabadságon vagyunk vagy úgy gondoljuk senki sem ismer.  Amen

vissza                                                                                                  Marti Miklós lelkipásztor

 

 

 

 

ARCOK A GYÜLEKEZETBŐL

Kovács Sándor

Presbiter

 

„Az igazság felmagasztalja a nemzetet, a bűn pedig gyalázatára van a népeknek.” /Péld.5:34/

„Aki pedig tudna jót cselekedni és nem cselekszik, bűne az annak.” /Jakab 4:17/

KépNagy megtiszteltetésnek vettem, de szorongva fogadtam el gyülekezetünk lapja szerkesztőinek felkérését személyem bemutatására. Úgy érzem, a gyülekezeti tagok többségének életútja, hite példamutatóbb az enyémnél és alkalmasabb a bemutatásra. „Tősgyökeres” békéscsabai vagyok, egyetemi tanulmányaim ideje kivételével Csabán éltem és dolgoztam. Szakmai végzettségem okleveles mérnök-közgazdász. Anyai őseim több generációra visszamenőleg e város szülöttei, apám és az apai ősök Erdély szülöttei. Mint minden embernél döntő a gyermekkor hatása későbbi sorsára, úgy érzem, nálam is nagy hatással volt. A „kettős nevelés” időszaka volt ez, más volt a családban és más volt az iskolában. Nálam a családi, otthoni nevelés hatása volt erősebb. Édesapám erős akaratú, a kommunizmust elfogadni nem tudó, igazi „vastag nyakú kálvinista” ember volt. Vallotta, hogy reformátusnak lenni nem csak hitet és vallást jelent, hanem életformát is, melynek jellemzői: őszinteség, emberség, egyenesség, igaz ügyhöz való hozzáállás, hazaszeretet. Ő szerettette meg velem a magyar irodalmat és történelmet, különösen Erdély történelmét, ezen belül is a református fejedelmek által vezetett időszakot /Bocskai István, Bethlen Gábor, I. és II. Rákóczi György, Apaffy Mihály/. Egész életében szenvedte Trianont és Erdély elvesztését. Számára Erdély mindig a „Tündérkert” volt és maradt. Vallotta, hogy Erdély népe az elnemzetietlenítést, a magyartalanítást, a szétszóratást, az össznemzeti szolidaritás hanyatlását átélve, átszenvedve, minden emberi bűne és gyarlósága ellenére az Isteni próba és a hűség népe.

Édesanyám hasonló gondolkodású volt és hasonló nevelési elveket vallott, csak a szelídebb, csendesebb megoldás híve volt. Gyerekkori gondolkodásomat rajtuk kívül alakította még az ifj. Koppányi Gyula nagytiszteletű úr által tartott gyermek-istentiszteletek és gyakori családlátogatások hangulata. 13 éves voltam, amikor egyházunk felsőbb vezetésének döntése alapján Koppányi Gyulának távozni kellett Békéscsabáról. Még most is emlékszem arra az istentiszteletre, amikor a gyülekezet búcsúzott tőle: szem nem maradt szárazon. Gyerekfejjel nem tudtam pontosan jellemezni személyét, csak örömmel töltött el a gyerekek iránti szeretete, kedvessége. Csodáltam szüleim által emlegetett bátorságát a helyi kommunista hatalommal szemben. Ez az a kor volt, amikor a szülők félelme átragadt a gyerekekre is. Most már felnőtt fejjel tudom, hogy a nagytiszteletű úr karizmatikus egyéniség volt. Most is sokat gondolok rá, és arra gondolok, hogy amikor egyházunk akkori vezetése áthelyezte a kicsiny Tisza-menti faluba 1956 tavaszán, nem volt-e a sorsának Isten által való irányítása ez, mert valószínűleg az októberi események varázsa megérintette volna, s talán így menekült meg a bosszúállástól. Felnőtt fejjel olvasva – és már jobban megértve – a református Arany János és Ady Endre verseit, a magyar református teológiai irodalmat /Ravasz László, Makkai Sándor/ értettem meg a reformáció, a kálvinizmus Isten áldotta egyik csodálatos eredményét, melyet a katolikus Illyés Gyula a reformáció genfi emlékművéről írt versében foglal össze legtalálóbban: „Hiszed, hogy volna olyan–amilyen magyarság, ha nincs Kálvin? Nem hiszem.”

Büszke vagyok református őseinkre, akiknek munkája nyomán a magyar kálvinizmus szinte kezdettől fogva megtelt nemzeti, politikai és kulturális tartalom-mal és hat máig ható erővel. Hogy a politikai és az evangéliumi-kulturális kálvinizmus egymástól elválaszthatatlan és szervesen kiegészítik egymást, nem kisebb költők bizonyítják, mint Petőfi, Arany és mindenek fölött Ady Endre. Petőfi Sándort lutheránusnak keresztelték, de Hatvany Lajos dokumentumköteteiből kiolvasható, hogy szűkebb környezetében kálvinistának vallotta magát, a költő Tamkó Sirató Károly állapítja meg, hogy „Petrovics Sándor Kiskőrösön született, de Petőfi Sándor Pápán, a Református Kollégiumban.”

Kálvin tanításának két saroktétele, az „eleve elrendelés” /predesztináció/ és „megváltó-arcúság” /kegyelem/ Ady költészetében forrt teljes egységbe. A magyarság-versek és az istenes versek költőjében, a politikus Adyban, aki azt írta magáról, hogy más nem érdekelte elszánt poétaceruzáját „csak a politika és a szerelem”, de ott volt még az Istenbe hanyatló költő is, Németh László kifejezésével a „teológus Ady”. A Sion hegye alatt álló, az Illés szekerén száguldó, Messiás-lelkű Isten-kereső, akiből természetes egységben szakadt ki az „Ádám hol vagy?” és „Az Úr érkezése” és a „Magyar Messiások”, „A magyar jakobinus dala” meg a „Csaba új népe” és „A bélyeges sereg.”

Úgy gondolom, hogy ez a történelmi múlt – majdnem 600 éves hazai protestáns történelmünk – kötelez minket, mai reformátusokat is a kiállásra, a közszolgálatra, annak a magyarság szolgálatára ösztönző reformációs társadalmi elvnek az értelmében, miszerint: „Semmit rólunk - nélkülünk!”. Az egyházban, az Országházban, az önkormányzatban, a hazában, az Európai Unióban is: „Semmit rólunk – nélkülünk!” Sajnos, az elmúlt évtizedekben és napjainkban is sokszor döntöttek rólunk – nélkülünk! Meg is van az eredménye! Nemzetrészeink helyétől függetlenül mindenütt az elnemzetietlenítés, a magyartalanítás fizikai és tudati tendenciái hatnak. A fizikai, a szellemi, a vallási sorvadás, a sanyarú szegénység, a torz, távlati anyagiaskodás, a népességfogyás, a szétszóródás, az össznemzeti szolidaritás hiánya, a hit- és öntudatvesztés, az ízlésromboló álkultúra térhódítása együttesen és általánosságban sújtják nemzeti közösségünket.

Ezen bajok kialakulásában vajon mekkora a magyar nép felelőssége? Isten büntetése lenne, ahogyan Kölcsey írja a Himnuszban: „Hajh, de bűneink miatt gyúlt harag kebledben”. Ravasz László véleménye szerint: „Nem a nép a jog forrása, hanem az élő Isten, és az a nép, amelyik a maga értelmetlenségével és szenvedélyeivel a gonoszok és szájhősök uralmát biztosítaná, nem érdemel egyebet, mint korbácsot és láncot.”

1993-ban lettem először a gyülekezet presbitere, mely tisztség számomra nagy megtiszteltetést jelentett és jelent most is. A presbiteri szolgálat és felelősség gyakorlásához segítséget nyújtott számomra a Presbiter c. lap akkori szerkesztője, Békefy Lajos nagytiszteletű úr, akivel külön szerencsém volt néhány évig együtt dolgozni a KDNP Protestáns Műhelyében. Sugárzó egyéniségét gyülekezetünk is megismerhette az elmúlt évben. Jelentős időnek kellett eltelnie, hogy világos lett előttem: ahhoz, hogy a presbiteri szolgálatot Isten és ember előtt hitelesen és hatásosan végezhessem, állandóan képezni kell magamat. Isten Igéjének mára szóló üzenetét is érteni és képviselni kell. Állandóan képezni kell önmagunkat. Nemcsak a jó papra érvényes, hogy „holtig tanul”. Egyéni és közösségi önképzés biztosítja csak a jó, hiteles és maradandó értékű szolgálatot.

Életkoromat tekintve már „megettem kenyerem javát”, sorsomban és családom sorsában szép napok és nehéz évek is voltak, de mindig éreztem Isten segítségét.

 Isten áldását kívánom gyülekezetünk minden tagjának: sok örömet, nehéz napjaikban vigaszt és segítséget a gyógyuláshoz.

 

vissza                                                                                                                          Kovács Sándor


 

 

 

KÖNYVAJÁNLÓ

KépKlucsik Péterné:     Dicsőítés vagy önmegvalósítás

avagy lehet-e két Úrnak szolgálni?

A Klucsik családdal június 8-án találkozott gyülekezetünk egy gyönyörű zenés, bizonyságtételekkel színesített templomi rendezvény alkalmával. Az édesanya, Klucsik Péterné, Ilonka a szerzője annak a frissen megjelent tanulmánykötetnek, mely a gyülekezeti könyvterjesztésünkben is kapható.

A kötetben a szerzőnő könnyen érthető formában elemzi a könnyűzene-rockzene és keresztyénség viszonyát. A korábban hasonló témában megjelent írásokhoz képest itt átfogó kulturális és zenetörténeti áttekintést olvashatunk a rockzene előzményeiről, fejlődéséről, hatásáról világviszonylatban éppen úgy, mint az európai és hazai elterjedéséről. A könyv szerzője a székesfehérvári református gyülekezet tagja, maga is hivatásos zenész: jelenleg is zenei ismereteket oktat a zeneiskolában.

Egyre szélesebb körben tapasztalom, hogy a ma divatos könnyűzene, rockzene, amit fiatalok és idősebbek egyaránt szeretnek, ott van a gyülekezeteinkben is. Ennek egyértelműen a világi rock az oka, amely kialakulása óta elhatalmasodott és virágzik. Egyre inkább terjed, nem kímélve a hívő ifjúságot sem. Az, hogy már a templomokban is szól, annak a következménye, hogy fiatalok is keresik ezt a zenei stílust, meg vannak fertőzve ezzel a zenével. Tetszik nekik, szívesen játsszák, hallgatják, hiszen a rock „nyelve” egyetemes. Ott van az ifjúsági alkalmakon és a felnőtt istentiszteleteken egyaránt. Sokan azt gondolják, ha hívő szöveget írnak a rockzenék alá, Isten is meg lesz velük elégedve. Ezt áltatásnak, álkeresztyéni hozzáállásnak érzem. Egy tévéműsort látva gondolkodtam el ezen a visszás állapoton: miközben sokan keresztyénnek vallják magukat, olyan élménybeszámolót tartanak egy „hívő” rockkoncert után – reklámozva a munkásságukat, - melyet hallgatva bennem erősen megkérdőjeleződött, hogy valóban az Úr Jézust, Isten Fiát akarják követni, vagy csak a rockzenét akarják terjeszteni az egyházon belül is. Megfogalmazódott bennem a gondolat, hogy valamit tenni kell, innen ered a könyv megírásának ötlete. Isten vezetésére kezdtem el ebben a témában kutatni, majd megszületett a könyv.” – emlékezik vissza Ilonka.

Kedves Testvérem! Ha a téma felkeltette az érdeklődésedet, olvass bele a könyvbe is. Ha hozzáfűznél a témához egy-két gondolatot, vagy nem éppen így látod a keresztény könnyűzene kérdését, kérlek, dobd be véleményedet az Élővíz dobozkájába, hogy közölhessük valamelyik következő számban. Köszönjük

vissza                                                                                        Tar Krisztián

 


TANULSÁGOS

Kép A szentéletű öregember kicsi házában élt a falu végén. Lejtős kertje alján patakocska csörgedezett. Idén kora tavasszal a hóolvadáskor hatalmas esőzés is kerekedett, a patak megáradt és másnapra már elöntötte a kertet, sőt az utcán is tengelyig ért a víz. A szomszéd, aki feleségét és fontosabb holmiját felpakolta kis teherautójára, hogy száraz helyre menekülve vészelje át az áradást, megállt emberünk kapuja előtt és beszólt, hogy ő is felfér, sőt még a kecskéje is – szívesen elviszik. Ő viszont így válaszolt: „Köszönöm, ne fáradjatok! Isten, akit egész életemben hűen szolgáltam, biztosan meg fog menteni engem.”

Másnapra akkora lett a víz, hogy már csak a tetőn talált menedéket, ahol kecskéje nyakát ölelve buzgón imádkozott. Ekkor motorcsónakos vízimentők jelentek meg, és kérlelték, szálljanak be. Ő azonban Istenbe vetett végtelen bizalmára hivatkozva inkább maradt. Pár óra múlva a kémény tetejére kényszerült, kecskéjét elsodorta a víz. Imádkozását hatalmas zúgás és szélroham zavarta meg. Felnézett. Fölötte helikopter lebegett, ahonnan kötéllétrát engedtek le, és megafonon tájékoztatták, hogyan menekülhet. Ám ő Istenre hivatkozva ezt is elutasította. Percekkel ezután a kis ház összeomlott, és emberünk odaveszett.

KépA túlvilágon szomorúan mondta Istennek: „Egész életemben hű szolgád voltam, buzgón imádkoztam, bűntelenül éltem, és Te mégsem kíméltél!” Mire az Úr így válaszolt: „Én mindent megpróbáltam. Küldtem megmentésedre egy teherautót, egy motorcsónakot meg egy helikoptert segítőkész emberekkel, de neked nem kellett! – Ráadásul még úszni se tanultál meg!”

Angol anekdota alapján dr. Kürthy Csaba

vissza

 

 

 


EGY ZENÉS CSALÁDI DÉLUTÁN

EGY CSALÁDI, ZENÉS  DÉLUTÁN MARGÓJÁRA

KépAki június 8-án délután 15 órakor a templom falai között pihentette a lelkét a KLUCSIK CSALÁD zenés áhítatán, az talán nem fog csupán szójátékot sejteni a címben. Érti majd, hogy egy olyan 8 tagú család szolgálatán vettünk részt, ahol a legkisebbtől a legnagyobbig mindenki valamilyen zenei élményt ajándékozott a jelenlévőknek.

"Isten szent igéje után semmit sem kell úgy magasztalni, mint a zenét, mert hatalma és ereje van az ember felett, és mivel uralkodik rajta, sokszor vezeti és legyőzi őt. Mert semmi sem tudja jobban felvidítani a bánatosokat, bátorítani a kétségbeesetteket, lecsendesíteni és megfékezni a fennhéjázókat, csökkenteni az irigységet és gyűlöletet, mint a zene" (Luther Márton)

Ezzel az idézettel kezdi a "Dicsőítés, vagy önmegvalósítás, avagy lehet-e két Úrnak szolgálni?" című könyvét Klucsik Péterné, a család édesanyja. Ezt a könyvet már hónapokkal ezelőtt olvastam, s így nem kis várakozással néztem a személyes találkozás elé. A kapott élmény felülmúlta a vártat.

Nem is tudom, hogy mi volt a nagyobb és maradandóbb élmény a szolgálatukban. A tiszta intonációk, a lélekkel teli, pontos és kifogástalan hangszeres játék, a szöveget arcukkal és egész testükkel kifejező éneklés, vagy az Isten erejének és életükben való állandó jelenlétének megvallása, bizonyságtételeik?

Megrázó és felemelő történet volt az, amit a férj, a családfő  osztott meg velünk, amikor elmondta, hogy házasságkötésük után az orvosok közölték velük: nem lehet gyerekük.... ma 9 élő, egészséges, tehetséges gyermekük van, akik közül 6 istenadta adottságát élvezhettük is ezen a délutánon. - Persze az is kiderült, hogy a halló és engedelmes ember is kell az Isten terveinek a valóra váltásához!

A koncert azzal kezdődött, hogy a zenepedagógus édesanya megénekeltette a közönséget és így máris egy nagy kórussá válhattunk, valamennyien! Ez a dallam a műsor végén, a család zenei kíséretében még egyszer fölcsendült.

Szemnek és a léleknek is örömteli volt látni ezt a 8 embert (2 lány, 4 fiú és a 2 szülő)! Szép, mosolygós, gondolattal és érzéssel teli arcokat láthattunk magunk előtt, miközben teljes pontossággal és tisztasággal, fölényes hangszertudással adták elő válogatott műsorukat, melyben Bach szerzeményeitől a mai magyar zeneszerzők alkotásáig több mű is helyet kapott.

Az első időutazás a család kezdőprodukciója volt. Egy 4 szólamú zsoltárföldolgozásra "állt össze" a reneszánsz kor örömére és könnyedségére emlékeztető természetességgel az egész család, és énekeltek, valami olyan puhasággal és mégis megnyerő erővel, hogy az éneklés összes isteni öröme a hallgatóságra is átragadt. A szoprán csillogó tisztasága és üde fénye, az alt bársonyos melegsége, a tenor napfényes színe és a biztonságos alapot adó basszus ereje olyan arányos, kiegyensúlyozott volt, hogy csak csodálattal ültünk és hallgattunk.

A 11 tagú család lányai közül hárman zenei vizsgáik és egyéb elfoglaltságaik miatt nem lehettek jelen a koncerten. Így sem volt nehéz elképzelni, milyen fenséges istentisztelet lehet az, ha a család teljes létszámmal összeáll és otthon "gyakorol". Az édesapa kutató, fejlesztő mérnök, de zeneszerzéssel is foglalkozik, az édesanya zenetanár, s a gyerekek tanulnak orgonán, zongorán, csellón, fuvolán, hegedűn, trombitán, kürtön, tubán, furulyákon, oboán, énekhangon játszani, s megörvendeztetni a hallgatóságot azzal a nagy ajándékkal, amit a Teremtőtől kaptak.

Akik ott voltunk, mind rövidnek találtuk az időt, amit együtt tölthettünk ezzel a Székesfehérvárról a kedvünkért ideutazó zenélő családdal, akik koncertjükön szolgálni szerettek volna zenéjükkel és szavaikkal egyaránt, hirdetni Isten dicséretét. A célt sikerült elérni, úgy gondolom, a hallgatóság a "Soli Deo gratia" (Istené a dicsőség) érzésével és egy nagyon sokáig maradandó zenei élménnyel távozott a szép vasárnapi napsütésben a Deák utca árnyas hársfái alól. Reméljük, hogy ez a nem mindennapi zenélő család is elvitte szeretetünket és szép emlékeiket tőlünk!

Isten áldása legyen további életükön és munkájukon is !

vissza                                                                       Hajtman Ildikó karnagy, presbiter

 

 

 

 


Kisköri presbiteri konferencia Körösnagyharsányban

A Presbiteri Szövetség Békés Megyei Területi Szervezetének 2008.I.féléves képzési tervében megkezdődtek a kisköri konferenciák. Június 21-én Gyulavári, június 28-án pedig Körönagyharsány gyülekezete látta vendégül a részvevőket, a mi kisköri alkalmunk pedig várhatóan augusztusban lesz Köröstarcsán. Mindhárom helyszínen azonos programok lesznek, ugyanazok az előadások hangzanak el. Ezzel a rövid tudósítással szeretnénk kedvet csinálni az augusztusi köröstarcsai jelentkezéshez!

Igazi nyári meleg és hasonló szeretet fogadta Körösnagyharsányban, e kis határmenti településen a közel 100 résztvevőt június 18-án. A helyi gyülekezet lelkipásztorának áhítata után három előadás hangzott el. Az elsőt a gyülekezetünkből „származó” és jelenleg már az okányi gyülekezet megválasztott lelkipásztoraként szolgáló Árvavölgyi Béla tartotta A Biblia időszerűsége” címmel. Elmondta, hogy a Biblia tulajdonképpen folyamatosan időszerűnek tekinthető. Úgy tekinthetünk a Bibliára, mint amelyben Isten „bemutatkozik” az embernek és lapjain Isten keresi az embert. Minden kor számára ugyanazok a kérdések és válaszok érvényesek: Isten magunkra ismertet és önismeretre tanít a Bibliában. Minden igehirdetésnek, minden bizonyságtételnek a Biblia időszerűségét kell tükrözni.

Hajdú Andrea csorvási lelkipásztor a bibliai elhívásról beszélt előadásában. Hangsúlyozta, hogy az elhívás Isten munkája: „csoda”, mely Isten jóságát és „kegyelem”, ami az ember kicsiségét, esendőségét jelzi. Az elhívás ennek elfogadása által válhat elhívatássá. Mindezek mellett az elhívás titok és ajándék. Akkor válhatok Jézus követőjévé, ha hajlandó vagyok elfogadni az elhívást. Egyedülálló életkapcsolat, belső bizalmi viszony alakulhat ki, amely azután a tanítványságban való növekedést biztosítja, és alkalmassá tesz a missziói szolgálatra.

A puritanizmus életformája és életszentsége” volt a címe Tóth Imre székkutasi lelkipásztor előadásának. Igen érdekesen mutatta be a puritán irányzat létrejöttének előzményeit és okait. Részletesen szólt néhány gyakorlati témáról: a Biblia olvasásának szükségességéről és módszeréről, az Úrnapja megszentelésének módjáról, a beszéd tartalmának és formájának a jelentőségéről, a helyes ünneplés és úrvacsorázás kérdéseiről. Érdekes megjegyzést idézett Makkai Sándortól, aki szerint „a puritanizmus csírajelenség – ez mentette meg az egyházat…”

A rendezvényen a kiskörhöz tartozó gyülekezetek presbiterein kívül részt vett Körösnagyharsány határon túli testvérgyülekezete presbitériumának a Körös-szentjánosi presbitériumnak a küldöttsége is.                                            

vissza                                                                                    Dr. Tóth János

  


 

Kézműves hét gyerekeknek

Június utolsó hetében elérkezett a 2. gyülekezeti kézműves hét ideje. Tavaly nagyon jól érezték magukat a gyerekek Mezőmegyeren a „Futó-kúriában” és nagy izgalommal várták idén is a meghívólevelet. Kriszta néni részletes programja még a tavalyinál is gazdagabb volt. A 25 gyermeket minden napra számos elfoglaltság várta: agyagozás, fafaragás, nemezelés, hímzés, batikolás, hangszerkészítés, íjászat, hajfonás, stb. Az ifjú kézművesek belépője egy szép kő volt, amit az első napon lelkesen pottyantottak be egy nagy kosárba. Kriszta néni elmesélte a gyerekeknek a Lábnyomok c. történetet, amelyből meghallhatták, hogy Isten nagyon szeret bennünket és mindig velünk van.

A vándorlegény bábúval is nagy dolog történt, mióta nem jártunk ebben a gyönyörű udvarban: feleséget talált, magához illőt, így most már együtt vándorolnak családot látogatni naplójukkal.  Minden nap gyönyörű munkák készültek: Kriszta nénitől, „fafaragó” Ica nénitől, Pankától és Enikőtől az idén is nagyon sokat tanultak a kézműves palánták. Elképesztő kitartásról tanúskodtak az alkotások, pedig a kánikula még  a felnőttek erejét is próbára tette. Igazi erőpróba volt az íjászat, amit nagy örömmel tanulgattak.

Az alkotás örömét az önfeledt játék követte: pancsolás, fára mászás, kergetőzés, focizás, stb. A finom falatok elkészítésének nagymestere Kati néni volt. Ő koordinálta a szülői, nagyszülői segítségeket. Minden nagyon finom volt, köszönjük a szorgos kezeknek!

Csütörtökön este családi szalonnasütésre gyűltünk össze. Nagy örömünkre, János bácsi a nagy meleg ellenére is vállalta a palacsintasütést. Sajnos, a hangulatos szalonnázást követő éjszakai vihar sok munkát adott a háziaknak, nagyobb kár azonban hála Istennek  nem keletkezett.

Sok élménnyel és gyönyörű munkákkal gazdagodva megtapasztalhattuk a Kriszta nénitől kapott emlékfüzet záró Igéjének valóságát: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük.” /Máté ev. 7:12/

Köszönjük az egész Futó-családnak a befogadó szeretetet, Isten gazdag áldását kérjük életükre.

vissza                                                                              Dr. Tóth Jánosné Klári

 

 

 

 

HIT ÉS POLITIKA – A HÍVŐ EMBER ÉS A POLITIKA

1945 őszén az országgyűlési választások előtt Mindszenty József érsek körlevélben figyelmeztette híveit: hívő katolikus nem adhatja szavazatát istentagadó, egyházellenes pártokra. Az ateisták és az egyházak gyűlölői találva érezték magukat. Lett is felháborodás, mondván. „az egyház ne politizáljon!” – és ugyanezen körök nyolc év múlva már arra kötelezték az egyházi vezetőket, hogy körlevélben kampányoljanak a Népfront jelöltjei mellett. Ekkor már fogházban volt Mindszen-ty József, és el volt tiltva hivatásától a protestáns hívők két karizmatikus vezére: Ravasz László református és Ordass Lajos evangélikus püspök. Ekkorra  már a lelkészek táborát megfélemlítették, az egyházak vagyonát, intézeteit és iskoláit államosították.

A 2002. és 2006. évi országgyűlési választások és a 2004. decemberi népszavazás idején bizonyos körök részéről a jelszó ugyanaz maradt: „az egyház ne politizáljon!” Hát igen! Nem véletlen, hogy a jelenleg kormányzó körök szeretnék a hívőket a templom falai közé szorítani. Ismerős a szlogenjük is: a vallás magánügy, nem közügy. Az egyházak számára olyan szerepkört ajánlanak, ami nem egyéb, mint a társadalmi asztalnál végzett szociális segédkezés. Úgy gondolják egyesek, hogy az egyházak legfontosabb feladata a társadalomnak megfelelő „emberanyag” előállítása, azaz: erkölcsös embereket szállítani, ha romlik a munkafegyelem; nagycsaládokat, ha elenyésző a népszaporulat; aszkétákat, ha a jóléti társadalom csak keveseknek képes biztosítani a jólétet; szófogadó állampolgárokat, ha nő az elégedetlenség. Sokan hangoztatják azt az elvárásukat, hogy az egyházaknak egyenlő távolságot kell tartaniuk a pártoktól. Ez az elvárás a világnézeti semlegességet idézi, márpedig ezzel nem lehet egyetérteni. A hívő emberek világnézetileg nem semlegesek! Igenis figyelembe kell vennünk, hogy melyik párt állítja jobban előtérbe az emberi és keresztyén értékeket. Sajnos a hívők egy része még ma is inkább a teljes passzivitást választja, mondván. „ne szólj szám, nem fáj fejem. Egyébként a politika úri huncutság, amihez mint tisztátalan dologhoz, a hívő embernek semmi köze. Abból baj nem lehet, ha nem vállalunk kockázatot, ha nem csinálunk semmit” Ez azonban nem igaz. Ezzel a felfogással eleve lépéshátrányba kerülünk, a hallgatag többség mellett elhúz a történelem. A keresztyénség nem magánügy! Hitünket, erkölcsi meggyőződésünket nem szűkíthetjük le az otthonra, a privát dolgainkra. Magánéletünk sem tekinthető a politikától, a társadalmi viszonyoktól független békeszigetnek!

Nem engedhető meg, hogy felelőtlen emberek manipulációja lépjen a közösségi felelősség helyébe! Végzetes lenne, ha a közéleti felelősséget érző és vállaló emberek visszavonulnának! Ki kell lépni a hallgatagságból, a névtelenségből. Keresztyén kötelességünk a hangunkat hallatni, szolgálni, és részt venni a közéletben! Ezáltal ébredhetünk tudatára saját erőnknek is.

Különösen fontos feladat ma a passzív tömegeket megszólítani. Felvilágosítani őket a valós helyzetről. Fel kell hívni a figyelmet arra a veszélyre, hogy ha a jelenlegi koalíció elszórja a nemzet még megmaradt vagyonát, bebetonozza magát a felelős pozíciókba, akkor újabb évtizedekig nem lesz remény a magyar nép számára. Kevés a lehetőségünk, a média nem a mi kezünkben van, de nem szabad lemondanunk az emberek tájékoztatásáról: történjen az akár az utcán, a piacon, a fodrásznál – vagy akár a templomban. Részben érthető, hogy sokan belefáradtak a politizálásba, elvesztették hitüket a hiteles, tisztességes politizálás lehetőségében is, közömbössé lettek. Pedig ahogy Mindszenty írta: „a közömbösség jobban veszélyezteti a demokráciát, mint a diktátorok túlkapásai” A demokrácia veszélyeztetése növeli a félelmet. Ahogy Bibó István írja: „demokrácia annyi, mint nem félni.” Vajon napjainkban hány millióan félnek ebben az országban?

A társadalmat időről időre újra megkísérti két szélsőséges nézet: a liberalizmus és a kollektivizmus. Mindkettő a materialista világnézetből táplálkozik. Az eredmény ugyanaz mindkét esetben: az egyik túlértékeli, a másik alulértékeli az egyént. Mindkettő megfosztja az embert személyi méltóságától. A liberalizmus káprázatában élők az önmegvalósításuk során a másik emberre nincsenek tekintettel – a kollektivizmus pedig az egyént is kész feláldozni a közösség vélt vagy valós érdekeiért. Nem véletlen, hogy hazánkban egymásra talált az e két szélsőséget képviselő párt a színjáték ellenére létező és jelenleg kormányzó koalícióban.

A keresztyén politizálás – melytől idegen a liberalizmus és a kollektivizmus is – a perszonalizmus elvét vallja. Isten az embert saját képére teremtette. Ezért sérthetetlen az ember méltósága. Az ember személyiség, ezt mindig tiszteletben kell tartani. Ahhoz, hogy az ember tényleg személyiséggé válhasson, hogy a közösségben megtalálja önmagát, szabadságra van szüksége. Az ember alapvető igénye, létformája a szabadság. Ha a szabadságot az egyén nem csak önmagának akarja biztosítani, hanem felismeri, hogy a saját szabadsága minden ember szabadságától függ, akkor beszélhetünk demokráciáról.

A nemzetnek nem teljesíthetetlen ígéretekre, demagóg handabandázásra és sárdobálásra van szüksége, hanem a keresztyén világnézet megújító eszméjére és gyakorlatára. Keresztyén gazdaságpolitikára, szociális piacgazdaságra van szükség, mely megteremtődött a háború utáni NSZK-ban, Olaszországban, mely biztosítja a vállalkozók esélyegyenlőségét, támogatja a minél szélesebb középréteg kialakulását, melyben alapkövetelmény, hogy a társadalom közös terheit az állampolgárok jövedelmük arányában közösen viseljék és ne csak egy szűk elit réteg gazdagodjon mérhetetlenül milliók rovására, milliók elszegényedése árán.

Összegzésképpen: a keresztyénség és a demokrácia, a hit és politika kapcsolatára idézni szeretném a német CDU 1952 évi határozatában elhangzottakat: „Politikai kérdésekben politikai szempontok figyelembe vételével kell dönteni és mindenképpen kerülni kell azt, hogy politikai döntéseket hitbeli döntésekként tüntessen fel bárki. Ámde minden politikai és személyi döntést meg kell vizsgálni abból a szempontból, hogy Isten Igéje előtt megáll-e vagy sem?” Talán nem véletlen, hogy az NSZK a CDU vezetése alatt addig soha nem létező magas – szinte világelső – életszínvonalat ért el…

Kovács Sándor presbiter

 

vissza

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.