Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2008. április

2008.04.06

ARCOK A GYÜLEKEZETBŐL: Képíró Imre
KÖNYVAJÁNLÓ: Vakrepülés
 
 

 

Az Ige üzenete

„Ember, megmondtam neked, hogy mi a és hogy mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben.    / Mikeás 6,8 /

Napjainkban sorra dőlnek le hagyományos erkölcsi korlátok, aminek következményeit ma még csak nem is gondoljuk. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt még furcsának találtuk, ha egy fiatal pár nem házasodott össze, ma már fel sem tűnik. Ma még csóváljuk a fejünket és méltatlankodunk, amikor arról hallunk, hogy a diák bántalmazza a tanárát. Tíz év múlva ez is megszokottá lesz. Ezek csak apró villanások a sok-sok régen elfogadhatatlan, ma már teljesen bevett szokás közül. Félelemmel a szívünkben kérdezhetjük: hova vezet mindez?  Mi lesz a gyerekeinkből, az unokáinkból, és nem utolsó sorban hogyan lehet megállnunk nekünk magunknak a „változások” között?

Isten nem hagy bennünket tudatlanságban afelől, mi az Ő velünk és az emberiséggel kapcsolatos célja: hogy újra helyre álljon az a Vele való szoros közösségünk, amelyre eredetileg is teremtve lettünk. Csak az Őreá való figyelésünk által kaphatunk Tőle olyan megbízható útmutatást, amely nélkül mindannyian a vesztünkbe rohannánk. Engedelmeskedni az Ő parancsolatainak: törvény szerint élni, szeretetre törekedni, alázatosnak lenni. Ha nem törekszünk az engedelmes szívre, akkor az élet dolgaiban az egyértelmű bibliai állásponthoz való ragaszkodás helyett a világhoz való hasonulás jellemez majd minket. Ez nem egy kellemes elábrándozás Isten dolgairól, hanem kemény küzdelem, tudatos döntés, az akaratunk Isten akarata alá helyezése.  Krisztust követőként tudatosan különböznünk kellene a világtól – nem úgy, hogy elszigeteljük magunkat attól, hanem hogy benne élve képviseljük a keskeny utat.

Abból, hogy ilyen az életvitelünk, a munkához való hozzáállásunk, az üzleti ügyekben tanúsított magatartásunk, szavahihetőségünk, megbízhatóságunk, és a világ dolgaihoz és aktuális irányzataihoz hogyan viszonyulunk, mások következtetéseket vonnak le, és negatív vagy pozitív értelemben mintát jelentünk számukra. Rászorul az ember Istenre teremtettségénél fogva. Legbölcsebb és legjobb, ha átadjuk magunkat Neki, hogy Jézus által élő tanúbizonyságai legyünk Istennek: az Ő dicsőségére, embertársaink javára.

 

Marti Márta lelkipásztor

Vissza

 

 

 

 

 

ARCOK A GYÜLEKEZETBŐL
Képíró Imre

Kép  Képíró Imre több mint 30 éve tagja és több mint 20 éve presbitere gyülekezetünknek, családjával együtt rendszeres résztvevője gyülekezeti alkalmainknak, feleségével együtt énekel az énekkarban, vezetője a gyülekezet Számviteli Bizottságának és egyházkerületi tanácsosként magasabb fórumokon is régóta részt vesz az egyházkerület életét érintő döntéshozatalban.

- Imre bácsi, hogyan kezdődött a kapcsolata az egyházzal?

- Régi református családból származom, s az egyházhoz tartozás, az egyház életében való aktív részvétel mindig is jellemző volt a családunkra. Dédapámtól fogva családunk minden férfitagja presbiter volt. Engem Szabó Géza nagytiszteletű úr hívott meg a presbitériumba. Nagyon örülök, hogy láthatom, két év óta Tibor fiam is tovább viszi ezt a hagyományt. Több ez azonban, mint családi hagyomány. Úgy nőttem föl, hogy a szülői házban az ebédlőajtó fölött ez a kiírás szerepelt Józsué könyvéből: „Én és az én házam népe az Úrnak szolgálunk”. És ezt Szüleim nagyon komolyan így is gondolták. Ők az 1948-49-es ébredés alatt tértek meg. Nekünk természetes volt a templomba járás, a vasárnapi istentiszteleteken való részvétel. Az akkori sarkadi lelkipásztor, Dr. Sarkadi Nagy Pál mindennapos vendég volt a házunknál. Ő személyesen is nagy hatást gyakorolt életemre. Sokat tanítgatott engem.

- Érdekes, hogy hitvalló lelkipásztorként megmaradhatott a gyülekezet élén…

- Igen, pedig kemény évek voltak. Mégis 14 évig szolgálhatott a gyülekezetben. Majd innen került a Budapesti Teológiai Egyetemre professzornak. Pedig azokban az években mindenki a kommunista üldözésre panaszkodott. Én elmondhatom, hogy egy-két középiskolai és munkahelyi incidenstől eltekintve nagyobb üldöztetéseket nem kellett elszenvednem; pedig nem léptem be a pártba és az egyháznak is mindvégig tagja maradtam.

A történelem persze a mi életünket is meghatározta. 1940-ben születtem, Édesapám pici gyermekkoromtól fogva a háborúban volt. 1945-ben, féléves romániai fogság után szerencsésen hazatérhetett, de a háború rányomta a bélyegét az életünkre. Anyai nagyszüleimnek volt egy tanyája Sarkadon, Édesanyám ott sokat segédkezett. Nekem is nagyon jó kapcsolatom alakult a nagyapámmal. Felnéztem rá.

Édesapám magán kisiparos volt. Ő volt a legjobb szakmabeli. Rá hivatkoztak a többiek, amikor a szövetkezetesítéshez próbálták agitálni őket. De ő nem akart szövetkezeti tag lenni, otthon működtette tovább a kovácsműhelyét. Hatodik-hetedik osztályos koromtól fogva nekem is komolyan ki kellett vennem a részem a munkából, különösen az iskolai szünetben.

Aztán jött a középiskola. Ott éreztem valami megaláztatás-félét a keresztyénségem miatt. Számon kérték, ki jár templomba. Az iskolaigazgató a KISZ KB tagja volt. Kellemetlen volt, de nem elviselhetetlen. Aztán jött az érettségi, majd a katonaság. Katonaság után egy ideig a sarkadi cukorgyárnál dolgoztam. A személyzetis egy alkalommal beruházási előadót keresett. Rám esett volna a választása, de ahhoz be kellett volna lépnem a pártba. No, akkor az nem valami szelíd erőszaknak tűnt. Nemet mondtam.

Később a Mezőgéphez kerültem, 17 évig dolgoztam ott. Osztályvezető lettem, majd főosztályvezető, később az Agroker-nél az egyik üzletág igazgatója. Ehhez persze előírták a főiskolát is, munka mellett szereztem diplomát a Kereskedelmi Főiskolán. Érdekessége az életemnek, hogy hosszan vezető beosztásban dolgozhattam anélkül, hogy párttag lettem volna. Életem során igyekeztem a keresztyén tanításnak megfelelni: „imádkozzál és dolgozzál!”

- Felesége szintén szolgáló tagja gyülekezetünknek. Ez a kapcsolat hol, mikor kezdődött?

- Gyermekkori ismeretség a mienk, talán több is annál. A szüleink alig száz méterre laktak egymástól, édesapáink testi-lelki jó barátok voltak. Nekünk fiatal korunkban nem volt különösebben szoros a kapcsolatunk, végül mégis egymás mellé vezetett minket Isten. Az esketési igénk ez volt: „Egy a szükséges dolog, és Mária a jobb részt választotta, mely el nem vétetik tőle” (Lk. 10. 42.) Igyekeztünk a Józsué-i igét továbbvinni és a gyermekeinket is ebben a szellemben nevelni. 1972-ben költöztünk Békéscsabára, Imre fiunk akkor 4, Tibor 2 éves volt. Amikor már el lehetett hozni őket templomba, együtt jött a család.

- Rozikáról talán kevesebben tudják, mint Imre bácsiról, de ő is aktívan szolgáló tagja gyülekezetünknek.

- Igen, a könyvelést, banki átutalásokat, az APEH felé leadandó jelentéseket, adózást végzi az egyházi és alapítványi ügyvitelben.

- Gyülekezeti alapítványunknak Imre bácsi és Rozika alapító tagja is. Mondana erről néhány szót?

- 1996-ban hoztuk létre a Reformációért Alapítványt, elsődlegesen forrásteremtés céljából, hogy a gyülekezet tagjai és pártolói az adóalapjuk 1%-át felajánlhassák. Az induló tőkét néhány testvérrel (Kovács Györggyel, Nyakas Sándornéval és Zsíros Andrásné Nusi nénivel) adtuk össze. Most már, 12 év elteltével elmondhatjuk: sikeres vállalkozás volt. Hitéletre, az épületekkel kapcsolatos beruházásokra és az énekkar támogatására fordítjuk a befolyó összeget, a kuratórium döntése alapján.

- Az énekkart nem csak ezen a módon, hanem személyes jelenlétükkel is mindketten támogatják…

- Igen, mindketten tagjai vagyunk a gyülekezeti énekkarnak. Ez is családi hagyomány, gyermekkori örökség. Édesanyám mindig énekelt, munka, főzés közben is, szüleim a sarkadi református énekkar tagjai voltak.

- Én személyesen elmondhatom: nagyon örülök, hogy a presbitériumban együtt szolgálhatunk. Köszönöm a befogadást is, amit fiatal, kezdő presbiterként többen átélhettünk. Ha idősebb, tapasztalt presbiterként egyetlen mondatban adhatna tanácsot hogyan fogalmazna?

- Azt mondanám. Felelős presbiteri döntéseket kell hozni, mert mindannyian tartósan ebben a gyülekezetben akarunk élni.

- Köszönöm szépen a beszélgetést!          

Sz.A.

Vissza

 

 

 

 

 

KONFIRMANDUS-TALÁLKOZÓ DEBRECENBEN

 2008.április 5-én Debrecenbe utaztunk néhány konfirmandussal és fiatallal.

Kép A Debreceni Református Kollégium Konfirmandus Napot szervezett, nem kizárólag az érintett korosztálynak. A Kollégium Dísztermében gyülekeztünk, ahol énektanulással és áhítattal kezdődött a találkozó.

Ezt követően Győri József, a gimnázium igazgatója ismertette az iskola régi és mai életét. A gyerekek nagy része nagyra nyílt szemekkel hallgatta, hogy régen már 10 éves kortól tanultak ott a diákok, persze csak fiúk, egy tanévben csak egyszer: karácsonykor mehettek haza. Hajnali 3 órakor keltek, hogy tüzelőt készítsenek, vizet hozzanak, mert önellátó életet éltek 10-18 éves korukig. Folytathatnám az izgalmas beszámolót…, végül bátorításképpen elmondta az igazgató úr, hogy ma már minden másképp van. Minden érdeklődő fiatalt szeretettel várnak debreceni diáknak.

KépKülönböző helyszíneken szeretettel várt ránk egy-egy „idegenvezető” tanár. Így megismerkedhettünk az Oratóriummal, a Nagytemplom belsővel és a toronnyal, a  Rákóczi- haranggal, a gimnáziummal és az iskolatörténeti kiállítással, mely a kezdetektől bemutatja a Kollégium életét.

Nagy öröm volt számomra, hogy a szülők rám bízták e napra gyermekeiket és tartalmas, szép napot tölthettünk együtt.

Istené a hála és a köszönet.

 Marti Márta

Vissza

 

 

 

 

Harangszentelés és szoborállítás

A centenáriumi ünnepségsorozat záró alkalma
a
március 30-i hálaadó istentiszteleten

KépA centenárium évében tavaly februártól kezdve nagyon sok alkalmon, igei és kulturális rendezvényen, hangversenyen és kiállításon adtunk hálát gyülekezetünk megtartatásáért, a 100 év alatt velünk közölt kegyelemért. Ennek az ünnepségsorozatnak záró alkalma zajlott március 30-án, amikor Dr. Bölcskei Gusztáv püspök úr igei szolgálatával ünnepi istentisztelet keretében vontuk fel a templomtoronyba adományba kapott új harangunkat, és lepleztük le gyülekezetünk első, templomépítő lelkipásztorának, id. Koppányi Gyulának mellszobrát.

Énekben, imádságban, igehirdetésben egyaránt hangzott a hálaadás:

     „Javaival a Te házadnak megelégítettünk,
     Szép dolgain Te templomodnak
     gyönyörködik szívünk”
     /RÉ. 65. ének, 3. vers/

Kép  Gyönyörködtető pillanatok voltak valóban: amikor a templom előtti utca megtelt emberekkel, amikor a virágokkal díszített harang énekszó mellett felemeltetett, vagy amikor a leleplezett szobor mellett első lelkipásztorunk leszármazottaival együtt nemzeti imádságunkat énekeltük.

Azt is átélhettük azonban, hogy az ünnepi pillanatok sohasem öncélúak: felemelik a szívünket, hogy feltöltekezve új erőre kapjunk.

Püspök úr szolgálatában többször elhangzott: a harang nem csak megáldatik, nem csak felemeltetik, hanem a mai napon „megkezdi szolgálatát”. Felemeltetik, hogy a hangja messzire hangozzon. Felemeltetik, hogy mi is felemeljük a szívünket, értelmünket Istenhez, Akinek oltalma, szeretete, gondviselése elvégezheti bennünk, hogy ma, ha az Ő szavát halljuk, meg ne keményítsük a szívünket. És felemeltetik azért, hogy emlékeztessen az Ige útmutatására: „Az odefelvalókkal törődjetek, ne a földiekkel!” /Kol. 3. 2. /

Ez az alapja a gyülekezet létének, fennmaradásának. A gyülekezet azzal, hogy létezik, Isten jelenlétét mutatatja fel a világban, és arra emlékeztet: az emberi élet, akár egy személy, egy közösség, egy nemzet élete, nem merülhet ki abban, hogy a földiekkel törődjön csupán. A gyülekezet túlmutat önmagán, mint ahogy a templom, a harangszó, vagy egy hitvalló lelkipásztor élete is. S ha száz esztendő elteltével hálát adunk és mérleget akarunk készíteni, ez lehet a döntő: hol lehet meglátni, meg lehet-e látni ennek a városnak az életében, hogy van benne egy gyülekezet, aki az odafennvalókkal törődik, és éppen ezért érzékenyebben látja azt is, amire idelenn szüksége van az embereknek? Mert azért kell az odafennvalókkal törődni, hogy idelenn el ne vesszünk, el ne tévedjünk. Hogy lehajoljunk az elesettekért és reményt mutassunk a kilátástalanságban.

KépPüspök úr imádságával valljuk mi is: „Tudjuk, Urunk, hogy kézzel csinált földi szentélyekben nem lakol. És tudjuk azt is, hogy úgy őrizhetjük meg elődeink emlékét, ha beállunk abba a szolgálatba, amit ők elkezdtek.” Amikor az új harang és az emlékszobor mellett megállunk, azt kérjük, hadd töltsék be ezek az eszközök a küldetésüket.

Hiszen lelkipásztorunk szavai szerint a harangnak és a szobornak is küldetése van. Valamennyiszer meghalljuk a harang szavát, halljuk meg a hívó szót: Jézus mondja: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és íme én megnyugvást adok néktek”. A szobrot célja pedig, hogy ha látjuk, fakadjon fel szívünkben a hála a hitvalló ősökért, a jókedvű adakozókért, és lássuk meg, hogy mivel nem velünk kezdődött, reménység szerint nem is velünk végződik majd a református hitélet Békéscsabán.

   Kép

Vissza            Képgaléria

 

 

 

 

 

KÖNYVAJÁNLÓ

Kép Frank E. Peretti: VAKREPÜLÉS (Keresztény kalandregény)
Wesley János Kiadó – 2007; 800 Ft

Legszívesebben Peretti „Ez élet sötétsége” című könyvét ajánlanám keresztény testvéreimnek, mely az embereket körülvevő szellemvilágot, démonokat és angyalokat próbálja bemutatni. A cselekmény annyira izgalmas, hogy a legjobb krimikkel is felveheti a versenyt. De többek szerint a szellemvilág ábrázolása túlmegy azon a tudáson, melyet az Igéből megtudhatunk és az írói fantázia kiszínezi a szellemi harc eseményeit és szereplőit, talán még félre is vezethet némelyeket… A kiadó szerint egyébként nagyon sok keresztény olvasónak megújult az imaélete a regény hatására.

Kép Nem hívő kritikusok Perettit a keresztény lektűr amerikai nagyágyújaként, az USA "keresztény Stephen Kingjeként” emlegetik, meglehetősen fanyalogva (pl. „A szőrös, denevérszárnyú gonosz lelkek depresszióba, féltékenységbe vagy éppenséggel hitetlenségbe kergetik a városlakókat, akik azért nem teljesen védtelenek: még a legmuszklisabb démonfejedelem is szűkölve ejti ki kezéből kardját, ha például egy idős néni Istenhez fohászkodik.”)

A vallásos lektűr reneszánszát éli, mondják. Magyarországon azért ez nem ölt olyan látványos méreteket, bár C.S. Lewis megfilmesített Narnia-krónikája nálunk is nagy siker volt. Érdekesség, hogy a műfaj megteremtőjének tekintett, 17. századi angol baptista bádogos-prédikátor John Bunyan A zarándok útja című művét a 20. század második feléig a Biblia után a legnagyobb bestsellerként tartották számon. A hitvalló protestáns puritánságáért hosszú évekre börtönbe zárt Bunyan az üdvösségét kutató hívő lélek viszontagságos útját írja le a Romlás városából az Égi városba, miközben a főhősnek olyan allegorikus ellenségekkel kell megküzdenie, mint az Erénygyilkos, a Heveskedés vagy éppenséggel a Kétségbeesés.

De térjünk vissza a Vakrepüléshez. Csak annyit árulok el, hogy Frank Peretti új ifjúsági kisregénye egy tizenéves srácról szól, akinek nagybátyja megengedi, hogy sportrepülőjét vezesse. Ám a gép elszabadul... A hősies helytállás, a bátorság, az önfeláldozás és az Isten iránti bizalom felemelő, mai példázata.

Tar Krisztián

Vissza

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.