Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


en-sem-itellek-el.jpg

 

Az Ige üzenete

ARCOK A GYÜLEKEZETBŐL:
Dr. Szabó Andrea

NOVEMBERI CSENDESNAPOK

EVANGÉLIZÁCIÓ Victor Jánossal

KÖNYVAJÁNLÓ:
Fésűs Éva könyvei

 

 

 

 

Az Ige üzenete

„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa” / Mt 5,3/

Boldogság. Két fajta ember van: aki kereste, és aki keresi most is. Az emelkedettséget, a kiegyensúlyozottságot, az örömet… De ha meg is találja, akkor is csak ideig-óráig az övé. A bibliás boldogság minőségében más. Ezt, hogy „boldogok, akik…”, úgy is mondhatnánk: „jó azoknak akik…”, mert Jézus itt arról tanít, hogy mi is kell az Istennel és emberekkel rendezett viszonyhoz: a bibliai boldogsághoz.

Először is túl kell lenni azon a harcon, hogy „majd én!…” Amíg ebben a szellemben cselekszünk, addig csak küzdünk az élet tengerén, hogy bele ne fulladjunk. Jellemzi ezt a belső görcsösség és annak elhívése, hogy erőnk határtalan és minden megvalósítható, csak akarni kell. A magában bízó ember mit kezdjen kudarcaival? Magyarázza? Vagy tegye azt, amit a középkorban láttunk, hogy pénzt nem sajnálva igyekeztek megvásárolni a bűnbocsánatot és erőt nem kímélve zarándokoltak kegyhelyekre és ereklyékhez, remélve, hogy ezzel majd eltörlik bűneiket és elrendezik az üdvösségüket? A teljesítmény-keresztyénség és az önmegváltás hazugsága, ha más ruhában is, de ma is kísért. Micsoda boldogság annak fölismerése, hogy „erőnk magában mit sem ér, mi csakhamar elesnénk”! /390. dicséret/

Boldogság az, ha a lelki csőd, ami a magabízó emberre vár, nem megsemmisíti, hanem Istenhez viszi őt. Lelki szegénységünk az jelenti, hogy tudatában vagyunk annak, hogy az Élő Istenre van szükségünk ahhoz, hogy örök életünk lehessen. Megvalljuk, hogy kegyelemre szorulunk: Istennek vagyunk kiszolgáltatva. De ez a kiszolgáltatottság biztos menedék és az emberektől való rettegéstől megszabadít, mert az Ő tudta vagy akarata nélkül semmi nem történhet velünk. Ezért tudták a reformátorok elviselni a pápai kiátkozás nehéz lelki terhét és folytatni egyházjobbító szolgálatukat. Ezért nem földi hatalmasságok kegyeit keresték, hanem Krisztushoz igazodtak.

Megkapjuk a hőn áhított békességet is a lelki szegénységben, amit sem a gazdagság, sem az egészség nem tud megadni. Ami nem az együgyűek nyugalma, hanem távlat, amit Krisztus nyitott meg előttünk, és amit nem lehetett elvenni az első századok mártírjaitól, de a protestáns lelkész gályaraboktól sem. Ezért azt az árnyékvilágot, amelyben élünk, ha el kell hagyni, nem tragédia, de ha az elnyerhető örök boldogságot elszalasztjuk, örökre megkötözöttek leszünk. Tudjuk, hova megyünk: nem az ismeretlenbe, hanem Istennel és Krisztusban hívőkkel való felhőtlen örvendezésbe. Ezért az ígéret a Krisztus megváltására vágyóknak: a Szentháromság Istennel jutnak teljes közösségre.

Amen

Marti Miklós lelkipásztor

Vissza

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ARCOK A GYÜLEKEZETBŐL
Dr. Szabó Andrea

dr-szabo-andrea.jpg

Dr. Szabó Andreának, mint gyülekezeti újságunk szerkesztőjének nevével gyakran találkozhatunk ennek a lapnak a hasábjain. Ebben a rovatban kérdezőként szokott szerepelni, most neki tettem fel kérdéseket:

Az Élővíz szerkesztőjeként, a Diakóniai Bizottság vezetőjeként aktívan részt veszel a gyülekezet életében. Mit lehet még ezenkívül megtudni Rólad?

Füzesgyarmaton születtem, a szüleim és testvéreim  most is ott élnek. Az általános iskolát ott végeztem, ezt követően kerültem Mezőberénybe, a kéttannyelvű gimnáziumba. Gimnáziumi éveim alatt volt Magyarországon a rendszerváltás, aminek számomra nagyon kedves gyümölcseként az iskolai hitoktatás is megindulhatott, így hallottam  - 17 éves koromban életemben először - Isten Igéjéről. Bekapcsolódtam a helyi gyülekezetbe és ott konfirmáltam 18 évesen. Ez egyben a pályaválasztás időszaka is volt. Bár óvodás korom óta orvosnak készültem, az érettségi előtt fél évvel mégis meggondoltam magam, mert németül, német struktúra alapján tanították a felvételi tárgyakat és féltem, hogy nem fogok megfelelni a felvételi vizsgán. Ráadásul úgy éreztem, nem akarok emberekkel foglalkozni. Ezért az ELTE biológus szakára jelentkeztem és úgy terveztem, hogy később orvos-biológus leszek. Végül is az orvosi kérdések kutatása már majdnem orvoslás… A II. tanév 2. szemeszterét egy ösztöndíj támogatásával Németországban, a bochumi egyetemen töltöttem, ahol botanikát és kísérletes idegélettant tanultam. Amikor hazajöttem, kiderült, hogy félévet kell halasztanom, nem folytathatom ott az egyetemet, ahol abbahagytam. Munkát és lakhatást kellett tehát keresnem. Egy idős evangélikus lelkészházaspár segítségével kerültem a Sarepta Budai Evangélikus Szeretetotthonba, ahol időseket és mentálisan, illetve halmozottan sérült embereket gondoznak (egyébként egyedülálló módon az országban). Ez a félév rádöbbentett, hogy mennyire szeretek emberekkel foglalkozni. Így rövid tusakodás után felvételiztem az orvosira.

Miért éppen az altatóorvosi szakot választottad az orvosi pályán belül?

Tulajdonképpen nem én választottam. Sok más terület is érdekelt még, szívesen lettem volna belgyógyász, ideggyógyász vagy gyermekorvos is. Végül belgyógyász rezidensként jelentkeztem Békéscsabára, és a felvételi elbeszélgetés kapcsán az igazgatónő javasolta ezt a szakot. Nem bántam meg. Örömmel végzem, szeretem ezt a munkát. Talán kevesen tudják, hogy az altatóorvosok végzik az intenzív osztály működtetését is, tehát sokrétű és érdekes ez a munka.

Budapesti éveid alatt sikerült gyülekezeti közösséget találnod?

Testvéri közösségem a munkahelyemen volt, igealkalmakra pedig Pasarétre jártam, ahova Szabó Endre akkori mezőberényi lelkész, gimnáziumi hitoktatóm féltő szeretettel tanácsolt. Tíz évig hallgathattam Cseri Kálmán lelkészt, és ezért azóta is rendkívül hálás vagyok. De igazán gyülekezetben itt élek úgy, ahogyan mindig is szerettem volna

2005-ben választott meg a gyülekezetünk presbiterének. Ezzel egy időben fogalmazódott meg a gondolatod, hogy diakóniai munkát kellene indítani. Honnan jött ez az indíttatás? Összefüggésben van ez az orvosi hivatásoddal?

Valóban sok gonddal és problémával találkozok orvosként, de a diakónia felé való

elkötelezettségem hamarabb született, mint ahogyan orvossá lettem. Egyetemi éveim alatt a Sarepta szeretetotthonban dolgoztam tovább és az számomra nem csak munkahely volt. Olyan munkatársi bibliaórás közösség alakult ott ki, ami meghatározta a mindennapjaimat. Máig élő testvéri szeretetkapcsolatok ezek. Ott, a diakónia mindennapi gyakorlatában mélyült el a hitem, és talán végérvényesen össze is fonódott azzal. 

A megyébe is a szeretetszolgálat hozott vissza. Nem terveztem, hogy a pesti egyetemről Békés megyébe valaha is visszatérek. Jött azonban a hívás: épülni kezdett a mezőberényi református szeretetotthon és Szabó Endre lelkipásztor hívott intézményvezetőnek. Tudtam, hogy ezt nem vállalhatom el, de nemet sem akartam mondani, mivel ez a gyülekezet nagyon fontos volt nekem. Végül kialakult a megoldás: Békéscsabán találtam állást és mellékállásként végeztem az orvosi munkát a szeretetotthonban. Bár mára megszűnt ez a munkám, de örülök, hogy egy ideig részt vehettem az otthon életében, és annak is, hogy ezen keresztül Isten visszahozott ebbe a megyébe.

A gyülekezeti diakónia elindítása régi vágyam volt. Többekkel beszélgettem már korábban is arról, hogy szükséges lenne ezt a szolgálatot megszervezni, elindítani. Beszélgettünk róla, imádkoztunk érte, és egyszer eljött a pillanat, amikor úgy éreztem, „megérett az idő” az indulásra. Nagyon megerősített ebben az, hogy a gyülekezet lelkészei rendkívül pozitívan reagáltak erre a kezdeményezésre.

A gyülekezet számítógépes adatbázisából gyűjtöttem ki azokat a gyülekezetünkhöz tartozó, de már otthonukhoz kötött idős embereket, akik 70 évnél idősebbek, egyedülállóak, nincs családjuk. Talán önkényesnek tűnnek ezek a kritériumok, de így is 70 főt találtunk. A lelkészeink írtak egy bejelentkező levelet, minek alapján felkerestük őket. Ebben Pocsai Zsófia testvérnő sokat segített nekem. Nagyon jó találkozások voltak ezek. 26 személy kérte rendszeresen a jövőben is a látogatást. Volt, akinek „csupán” biztonságérzést jelentett ez a felkeresés, hogy lesz kihez folyamodjon, ha egyszer szüksége lenne rá. Néhány napon belül összeállt a hat fős munkatársi körünk is. Megbeszélés alapján „osztottuk fel” az idős testvéreket egymás között. Azóta mély, testvéri szeretetkapcsolatok alakultak látogató és látogatott között.

Közben is éreztük, de utólag is látjuk, hogy Isten vezetését kaptuk az elinduláskor és azóta is.  Sok dolgot mi nem tudtunk volna így megszervezni. Ismereteink sem voltak, és egyikünk sem végzett ilyen szolgálatot korábban. Menet közben derült ki az is, hogy elsősorban lelki támaszt várnak tőlünk, nagyon ritka, hogy ügyintézésben, vagy valamilyen fizikai munka elvégzésében kérnek segítséget – bár mi ezeket is felkínáljuk. Talán ezeken a területeken a család, vagy az önkormányzat is tud segíteni. Amiben ránk van szükség, az, hogy hírt vigyünk a gyülekezetről, beszélgessünk, imádkozzunk, Bibliát olvassunk és főként, hogy meghallgassuk őket.

Ez komoly, időnként megterhelő szolgálat. Akik végzik ezt, hogyan tudnak lélekben töltekezni, szeretetet, békességet és reménységet vinni egy idős embernek?

A diakóniai munka a gyülekezet életének része.  Mindnyájan, akik ezt a szolgálatot végezzük,  a bibliaórákon, az istentiszteleteken jelen vagyunk, ezekből az alkalmakból élünk lelkileg mi magunk is. Ezen kívül havi rendszerességgel találkozunk egymással. Ezek az alkalmak bibliaolvasással kezdődnek és imaközösséggel zárulnak, és itt beszéljük meg a tapasztalt örömeinket, szomorúságainkat, kérdéseinket is. Mindig kiderül, hogy nem egyoldalú szolgálatról van itt szó. Reménység szerint örömöt viszünk a meglátogatott idősek életébe, de legalább ugyanekkora a mi örömünk is.

Igyekszünk persze a hitünk mellé ismereteket is ragasztani, pünkösdkor pl. négyen részt vettünk Nagykörösön egy diakóniai konferencián, ahol e munkában járatos testvérektől tartalmas előadásokat hallottunk. Nagy örömünkre szolgál, hogy gyülekezetünk-

be várhatjuk Juhász Sándor vésztői református lelkipásztort, aki november 24-én egy diakóniai témájú csendesnapon fog szolgálni közöttünk. A nagytiszteletű úrnak sok éves tapasztalataiból szeretnénk meríteni, útmutatást kapni.

A jövőre tekintve vannak-e tervei a diakóniai csoportnak?

Hálás vagyok Istennek a működő szolgálatért, először is ebben szeretnénk hűséggel kitartani. Szeretnénk bővíteni azoknak a körét, akiket látogatunk. Ezúton szeretném is kérni a gyülekezet segítségét: ha valaki tud olyan idős testvérről, aki örülne a látogatásnak, kérem, hogy jelezze. Szerintem a magányos idősekkel való törődés fontos szolgálat, de ez csak egy ága, egy kicsiny szelete az igazi diakóniának. Szeretnénk más irányba is elindulni, amihez Istentől kérjük a bölcsességet és erőt – és az elkészített időt.

Marti Márta

Vissza

 

 

 

 

 

 

 

NOVEMBERI CSENDESNAPOK GYÜLEKEZETÜNKBEN

November 10-én szombaton 9 h-i kezdettel gyülekezetünkben kerül megrendezésre a PRESBITERI SZÖVETSÉG EGYHÁZMEGYEI CSENDESNAPJA, melyre minden érdeklődőt szeretettel várunk, (nem csak presbitereket). A nyitó áhítatot Hegedűs István gyulavári lelkipásztor tartja, „Ő szabadítja meg népét bűneiből” címmel. Ezt követően három előadást hallgathatunk meg. Elsőként P. Tóthné Szakács Zita missziói osztályvezető „Miben áll a megszentelt élet szabadsága?” c. előadását, majd Magyarné Balogh Erzsébet szolgálatát „A keresztyén szabadság etikai értelmé”-ről, végül Czibere Károly szeretetszolgálati osztályvezető beszámolóját egyházunk szeretetszolgálatáról.

November 24-én szombaton DIAKÓNIAI CSENDESNAPra várjuk a testvéreket. Ezen az alkalmon szolgál közöttünk Juhász Sándor vésztői református lelkipásztor és Tóth Márta gyulai kórházlelkész. Előadásaik után mindkét előadó lelkésszel lehetőségünk lesz csoportos beszélgetésre is. A záróáhítatot Marti Miklós lelkipásztor tartja.

Kérjük a testvéreket, vegyenek részt ezeken az alkalmakon, hívogassanak rá másokat is és hordozzák ezeket a szolgálatokat imádságban!

Vissza

 

 

 

 

 

 

EVANGÉLIZÁCIÓ

„Mert úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, Róla is mint megfeszítettről..” /I.Kor.2.2./

victor-istvan.jpg

2007. 10. 16. és 21. között evangélizációs héten szolgált közöttünk Victor István lelkipásztor, nyugalmazott sárospataki vallástanár.

Ön most evangélizációs héten szolgál a gyülekezetünkben, s szeretném ezúton is kifejezni közösségünk háláját és áldáskívánását.

Amikor nyáron, feleségével együtt szolgált közöttünk, a lelkipásztorunk az ön köszöntése, bemutatása kapcsán elmondta azt is, hogy tulajdonképpen Önnek köszönthetjük, hogy a gyülekezetünkben káté- ill. hitvallás-magyarázatos istentisztelet is van, hiszen ennek fontosságát, szeretetét az Ön óráiról hozta magával örökségként Sárospatakról.

Evangélizáció és hitvallásismeretre tanítás – úgy tűnik, ez két végpontja az igehirdetésnek. Lehet ezeket a célokat, szempontokat súlyozni, egymással szembeállítani?

Szembeállítani semmiképp. Ha csak a Heidelbergi Káté első kérdésére gondolunk; arra a megállapításra, hogy mind életünkben, mind halálunkban egyetlenegy vigasztalásunk, hogy nem a magunkéi, hanem a mi hűséges Megváltónknak, Jézus Krisztusnak a tulajdonai vagyunk – láthatjuk, hogy ez színtiszta evangélium. Pietista megfogalmazású

kristálytiszta evangélizáció. De ha az 52. kérdést nézzük meg, akkor is ezt láthatjuk. Mert ez meg arról beszél, hogy a végítélet napján az a bíró jön el ítélni fölöttünk, aki a bűneink büntetését már elhordozta helyettünk. – A hitvallás nem áll távol az evangélizációtól, hanem a hitvallás maga is evangélizáció.

Csodálkozom is, hogy az egyháztörténet során soha nem dobták félre, még az elmúlt évtizedekben sem. Beszélni persze nem szoktak róla, meg lehet nézni az egyházi sajtót, hányszor foglalkozik vele. Az csuda dolog, hogy itt van kátémagyarázatos istentisztelet. Azt gondolom, ha valaki református, és hisz Jézus Krisztusban, az előbb-utóbb elkezd gondolkodni a káté kérdésein, és felismeri bennük az evangéliumi erőt. Miután pedig felismerte, tovább akarja adni másoknak is.

Így kezdett Ön is hitvallásismeretet oktatni a sárospataki teológián? 

Hát elméletben mondható, hogy így, de a gyakorlatban azért hosszú út vezetett idáig. Nekem Sárospatak a lelki szülőhazám, ott tértem meg 1948-ban egy diákevangélizáción. A teológiát Budapesten végeztem, mert Édesapám ott tanított. Mindig élt bennem azonban a vágy, hogy a pataki iskolában taníthassak. Ez egy időben meglehetősen kilátástalannak tűnt, hiszen 1950-ben bezárták először a pataki református gimnáziumot, majd egy évre rá megszűnt a teológia is. Az 50-es évek elején a végzés után segédlelkész lettem Édesapám mellett a Budapest Szabadság téri gyülekezetben. Az 1956-os forradalom idején, azokban a lendületes hónapokban feléledt bennünk a remény, hogy újra lesz teológia Patakon. Emlékszem: Nagy Barna professzor megkérdezte tőlem: „No, jössz Patakra vallástanárnak?” Azt válaszoltam: „Megyek, ha kell, négykézláb is.” – No, lett is volna időm négykézláb odaérni, mert 33 évet kellett várjunk, hogy valóban újrainduljon Patakon a kollégium.

Közben segédlelkészként Pesten, majd Szabadszálláson szolgáltam, azután Tolna megyében, Uzd községben és a szórványokban. Itt az volt a feladatom, hogy missziói egyházközséget szervezzek. Utolsó gyülekezeti szolgálati helyemen, Hejcén 27 évig voltam lelkipásztor. Mikor odamentem, a presbitérium kérte, hogy legalább 6 évig maradjak. Mondtam, hogy összesen két helyet tudok elképzelni, ahova elmennék innen: Budapestre a Szabadság térre, ahol a lelki otthonom van, vagy a pataki iskolába – ha újraindul. Ezen megnyugodtak. Talán nem nagyon hittek a megvalósulásában.

Végül 1989-ben vált valóra az álmunk, akkor indulhatott el újra a gimnázium, majd 1990-ben a teológiai képzés Sárospatakon. Nem volt még professzori kar, a környékbeli lelkészek jöttek és álltak be a munkába. Így kerültem én is ide és kezdhettem el oktatni a hitvallásismeretet.

Említette, hogy Édesapja szintén teológiai tanár volt, s esti szolgálatai során elmondta azt is, hogy ősei több generáción át evangéliumi szolgálatban álltak.

Igen. Dédapám, Victor Bernát Danzigban (ma: Gdanszk) született. Fiatalon megtért, és Hamburgban egy evangéliumi árvaházban dolgozott. Később a Brit és Külföldi Bibliatársulat Szerbia-horvátországi, majd magyarországi munkatársa lett. A klasszikus történet szerint egy walesi kislány Biblia utáni vágya indította el ezt a szolgálatot, melyből aztán az első nagy nemzetközi bibliaterjesztő társulat alakult ki. Ma már több mint száz nyelven terjesztenek Bibliákat. Dédapám Belgrádban élt, ő maga is szekéren hordta és terjesztette Horvátországban a Szentírást. Az eszéki gyülekezet őt tekinti alapítójának.

Nagyapám Belgrádban született, ő a Skót Misszió budapesti iskolájában volt tanár, és ő szervezte meg a vasárnapi iskolát az egész nagy Magyarország területén, Pozsonytól Brassóig. Édesapám, mint mondtam, teológiai tanár volt, a Budapest, Szabadság téri gyülekezet alapító lelkésze, és – bár ezt kevesen tudják – ő szervezte meg a MEKDSZ-t (Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetséget) Pro Christo néven.

Érdekes útja Istennek, hogy – mint szerda esti szolgálatában is elmondta – ilyen komoly evangéliumi munkát végző, hitvalló ősök mellett Ön nem odahaza, hanem egy ifjúsági alkalmon, egy „nem túl jó” igehirdetés hatására tért meg.

Istennek különös útjai vannak.

Az elmúlt időszakban elkezdtem papírra vetni a visszaemlékezéseimet. Ha majd egyszer elkészülök az írással, az lesz a címe: „Bevált” – mármint hogy minden Ige, amire ráálltunk, amiben bíztunk, ami által hagytuk vezetni magunkat: mind bevált. A megtérésem tényleg így történt, Sárospatakon, egy evangélizáción, mert az Igének hatalma van. Az a lelkész, aki ott akkor igét hirdetett, maga nem is élte át talán annak az erejét. Legalábbis később békepap lett. De engem megérintett az üzenet és ráébredtem, hogy minden, ami ott elhangzott, igaz. Rám nézve is igaz. – Ezeken az alkalmakon szokás volt, hogy felszólították a hallgatóságot, hogy aki ott és akkor új életre jutott, álljon fel, vagy menjen ki előre. Aznap köztük voltam én is.

Mi a véleménye az ilyen direkt megtérésre hívásról?

Nézze, nehéz ezt mai fejjel elképzelni. Azok ébredési idők voltak. Minden egészen más volt, nem lehet azokat az alkalmakat a mai gyülekezeti gyakorlattal összevetni. Tömegek tértek meg, több ezer fős konferenciák voltak. Alcsútra különvonat vitte a résztvevőket és a vonat zengett az Istent dicsőítő énekektől.

Lehet azt tudni, miért vannak ébredési idők, és miért vannak olyan idők, amikor nincs ébredés?  

Tudni nem lehet, csak tudomásul venni, hogy így van. És persze imádkozni az ébredésért. Mi a feleségemmel minden nap imádkozunk ezért: ébredésért az egyházban, a teológián, az országban. Mert evangélizációt szervezni tudunk, de ébredést szervezni nem tudunk.

Azért nyilván mégis érdemes evangélizálni. Hiszen Ön is itt van most közöttünk.

Persze, és december elejéig még hat helyen várnak evangélizációs szolgálatra. És megyek is. Mert az embereknek hiányzik az Evangélium. Sok lelkész nem ismeri, nem tudja hirdetni. Több olyan gyülekezetbe is hívtak, ahol még soha nem volt evangélizáció. Aztán fiatal lelkipásztorok kerültek oda, akik újat, mozdulást, ébredést szeretnének. Olvastam Moderson Ernőnek egy elbeszélését, egy fikciót a végítéletről. Leírja, hogy egy lelkész és egy egyszerű, de újjászületett idős bácsi utazik a vonaton. Beszélgetnek. Aztán egyszer csak a bácsi eltűnik. A vonat is ott vesztegel a síneken, mert a mozdonyvezető is eltűnt. És még itt-ott egy-egy ember az utasok közül. A lelkész rájön, hogy ilyen egyszerű ez: eljött az utolsó ítélet, megtörtént az elragadtatás és az Úr magához vette az Övéit. Azokat, akik hittek Benne. Ő pedig itt maradt. És ami még súlyosabb: rájön, hányan maradtak még itt – miatta.

Ez az olvasmányélmény nagyon szorongat engem. Nem akarom, hogy azon a napon miattam bárki itt maradjon. Ezért vallom Pál apostollal együtt én is: nem akarok másról tudni közöttetek, csak Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről.

Hogy az Úr mit tesz, mekkora súlyt ad az Igének, az Ő döntése. Az Ő kegyelme. De az evangéliumot hirdetni kell…                                              

Szabó Andrea

Vissza

 

 

 

 

 

 

 

KÖNYVAJÁNLÓ

„Az én meséimben nem mágiával győz a hős”

Fésűs Éva meséi nemcsak gyerekeknek

 

2007-nov-fesus-eva.jpg

„Először a gyermekeimnek írtam verses meséket. A rokonok azt mondták, küldjem be a rádióba. 1955-ben leadták. A szomszédba mentünk át meghallgatni. Később a Rádiótól lejöttek és kérték, írjak még esti meséket. Aztán teljes óvodás műsorokat kellett készítenem, mesével, játékokkal, verssel, énekkel.

Senki sem tudott róla, az esti meséknél nem mondták be a nevemet. Amikor először bementem, mondtam, nem akarok zsákbamacskát árulni, én hívő, templomba járó ember vagyok, ha így is kellek, szívesen írok. Azt mondták, Jézusról, Szent Miklósról nem lehet szó, de egyébként a magánügyem.

2007-nov-konyv-4.jpg

Húsz évig voltam állandó külső munkatárs. Közben dolgozni jártam. Akkor még szabad szombat sem volt, nem volt könnyű, de rengeteg örömöm volt benne. Később hangjátékot is kértek, és a hatvanas évek végén jött a televízió, a bábfilmek, ’73-ban a Palacsintás királlyal kezdődött. Ma 16 mesekönyvem van. Mindig küldött valakit Isten, hogy kiadják a meséimet, a komoly verseimet. Én sohasem kopogtattam. Megkeresnek, hívnak kiállítások, fesztiválok megnyitására, díszpolgárrá is avattak, de igazán az éltet, amikor a könyvtárosok visznek magukkal kis óvodásokhoz, és mesét, verset mondok nekik.”

Képmás – családmagazin (2007. március)                                                  

 Tar Krisztián

Vissza

 

„Soha nem vesszük észre mindjárt, hogy min akar most átvezetni Isten; csak átmegyünk rajta többé-kevésbé értetlenül, aztán egyszerre elérkezünk egy világos útszakaszra, és ezt mondjuk: Csodálatos! Hiszen Isten őrzött, pedig nem is tudtam!”

/Oswald Chambers/

Vissza