Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2007-aug-ige.jpg

 

AZ IGE ÜZENETE

ARCOK A GYÜLEKEZETBŐL

KÉZMŰVES HÉT GYEREKEKNEK

GYÜLEKEZETI CSENDESHÉT BALATONFENYVESEN

AZ IFJÚSÁGI MUNKA BALATONFENYVESEN

Reflexió (avagy egy orvos kései reakciója)

SZÜKSÉGÜNK VAN EGYMÁSRA !

Egyházmegyei presbiteri konferencia

ZSÍROS ANDRÁSNÉ: HÚSVÉT FÉNYÉBEN

CSENDESHETI GYÖNGYSZEMEK

 

 

Az Ige üzenete

„Hat dolgot gyűlöl az Úr, sőt hét dolog utálatos előtte: a nagyravágyó szemek, a hazug nyelv, az ártatlan vért ontó kezek, a gonosz terveket koholó szív, a rosszra sietve futó lábak, a hazugságot beszélő hamis tanú és a testvérek közt viszályt szító ember.” (Péld. 6. 16-19.)

Kedves Testvérem, tekints végig tagjaidon ennek az Igének a tükrében!

Mi van a szemedben? Mire, kire nézel? Mit tartasz szem előtt a döntéseidben? Mire tudsz tekintettel lenni? És mit árul el rólad a tekinteted? Az Ige szerint a test lámpása a szem. Így szoktuk mondani: a lélek tükre. Ha azt akarjuk, hogy a tekintetünkből szeretet, bizalom áradjon, vagy a tekintetünk bizalmat ébresszen mások-ban, ahhoz bent, a lélek legmélyén kell változnia valaminek.

Mi van a szádban? Mi keresztyének sokszor azt hisszük, a mi szánkban nincs hazugság. De ha csak egy kicsit is megszorongatnak bennünket, vagy el akarunk érni valamit, máris készek vagyunk tagadni az igazságot. És ott vannak az üres, meg nem tartott fogadkozásaink, az álkegyes, fölösleges, bomlasztó beszédeink.

Mi van a kezedben? Mikor van benne valami, oda tudod azt nyújtani másoknak? Vagy az Isten ügyére? Vagy mindig csak üres kézzel jössz? Mibe kapaszkodnak a kezeid, amikor bajban vagy? Mi után, ki után kapnak? És tiszták a te kezeid? Isten azt kívánja, hogy tiszta kezeket emeljünk fel Hozzá. Mert azt a kezet, amit egyszer imára kulcsolunk, nem lehet utána a máséra vagy másra felemelni. Azzal nem lehet ütni, vért ontani, kenőpénzt zsebbe csúsztatni!

Hová visznek téged a te lábaid? Istentől vagy Istenhez menekülsz? Előle futsz vagy Hozzá? Botladoznak-e a lábaid? Nem úgy vagy-e sokszor, hogy ismered már a köveket, amelyekben te mindig meg szoktál botlani, de képes vagy ezeket még-sem kikerülni, hanem még a tarisznyádba is begyűjteni? Aztán csodálkozol, hogy olyan nehezen haladsz előre. Hogy elsüllyedsz újra és újra a mocsarakban, ahon-nan Isten már kiemelt. Tudod-e, mik a számodra tiltott helyek? Az Isten érintése miatt számodra idegenné vált mocsarak, ahol már nem mozogsz otthonosan és ahova ezért életveszélyes visszamenned?

S ami a legfontosabb: mi van, ki van a te szívedben? Mert üres, gazdátlan szív nincsen. Minden szív tartozik valakihez, akkor is, ha nem tud róla. De amíg a szí-vednek rossz gazdája van, addig csak vesztes csatáid lehetnek. Tiszta szívre van szükséged, hogy tiszták legyenek a szemeid, a szavaid, a kezeid és jó irányba vigyenek a lábaid. Tiszta szíved neked is lehet, de csak ha Krisztus vére tisztítja azt meg. Ha ezt Tőle kéred és elfogadod, Ő megteszi. S akkor nem fog többé nyomorí-tani a bűn. Nagyravágyó szemeid nem mételyeznek többé, nem tervezel gonosz terveket, nem szítasz békétlenséget, nem állítod a hamisról, hogy igaz és fordítva, nem futsz a rossz után… Kérd hát!                                   

Marti Miklós

Vissza

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ARCOK A GYÜLEKEZETBŐL
A Futó család

 

futo-csalad.jpg

Belépve a Futó család mezőmegyeri házának kapuján (a házon lobogó nemzetiszínű zászló alapján bárki könnyen rátalálhat), tágas udvar, gyümölcsfák, fajátékok, igazi gyermekparadicsom fogadja az érkezőt. Egy háromgyermekes család boldog otthona.

Hányadik is, amióta együtt éltek?

Tizenhetedik, tizenöt év alatt. A főbb állomások Szarvas, Eger, Budapest, Békéscsaba voltak, Budapest több-ször is. A gyermekek megszületése előtt a legváltozatosabb módokon laktunk: közös albérletben Zsolt szülei-vel, önálló albérletben, saját lakásban, Amerikába uta-zott barátok lakásában, az én szüleimnél – meséli Kriszta – közben én egy évet Amerikában is töltöttem. Az első gyermekünk, Vince már itt született, igaz, a gázt alig néhány nappal előtte, sürgető telefonhívásaim nyomására vezették csak be a lakásba, mert már bár-melyik pillanatban várható volt a szülés. Mindig így volt:  változatos útjaink voltak, amiket nem tervez-tünk előre, és a végén olyan szépen alakult ki minden.

Zsolt Székesfehérvárról származik, soha nem akart Békés megyébe költözni. A szülei a mai napig alig hiszik el, hogy nem az én rábeszélésemre döntött így (én „tősgyökeres” csabai vagyok). Akkoriban a fővárosban éltünk, már harmadik éve voltunk háza-sok és nagyon szerettük volna, ha gyermekünk születik. Egy barátunk lakásában lak-tunk, aki Amerikában élt egy ideig, de már éppen készült hazafelé, ezért vissza kel-lett volna költöznünk előző kis lakásunkba. Látogatóban jártunk itthon a szüleimnél, amikor Zsolt a helyi újságban látta, milyen olcsón lehet itt házat venni. Azt mondta, ha sikerül itt állást találnia, költözzünk ide. Nem voltak meghirdetett álláspályáza-tok, Zsolt a telefonkönyvből kereste ki néhány cég elérhetőségét, és levelet írt nekik. Mi magunk csodálkoztunk leginkább, amikor néhány napon belül válasz érkezett: Zsolt a következő héten el is foglalhatja helyét Gyulán a Környezetvédelmi Felügyelőségen. (Csak megjegyzem: általános iskolás kora óta környezetvédelemmel akart foglalkozni.) Mivel ez februárban volt, én szerettem volna az óvodában befejezni az évet a gyermekekkel, s mivel akkor már orvosi segítséget is kerestünk a gyermekál-dáshoz, szerettem volna, ha még a klinikán kaphatom meg ezt a segítséget – amiről végül is kiderült, hogy semmi szükség nincs rá, hiszen Vince már ott formálódott a pocakomban. Így mindenki megértette, hogy nem vihetem végig a tanévet, és szabad volt az út a költözésre. Megvettük a házat, és mire Vince megszületett, áprilistól októ-berig tartó lendületes munkával a felújítása is elkészült.

A megismerkedésünk is hasonló, nem mindennapi módon történt – veszi át a szót Zsolt. - Annyiban ugyan nem különleges az esetünk, hogy szarvasi főiskolás diák-ként találtunk egymásra: Kriszta az óvónőképzőre, én a mezőgazdaságira jártam. Mivel a két főiskola szemben van egymással, sok hozzánk hasonló pár alakult ki: a legtöbb agrármérnöknek óvónő a felesége. A mi utunkban az a különleges, hogy fehérvári fiúként én egyetlen évet töltöttem itt – hitem szerint kizárólag csak azért, hogy Krisztát megtaláljam – a következő tanévet már Egerben kezdtem…

Miért volt szükség erre a váltásra?

Ahogyan Kriszta mondta is, gyerekkoromtól fogva a környezetvédelemmel akartam foglalkozni. Ehhez az agrárképzésen keresztül vezet csak út, ezért irányítottak 14 évesen a tanáraim mezőgazdasági szakközépbe. Meg azért is, mert nem látták jónak, hogy gimnáziumba menjek. Nem volt könnyű, mert a középiskola Tatán volt, kollé-giumba kellett költöznöm. Hétvégeken pedig vitorlázni jártam a Balatonra, így a szü-leimmel gyakorlatilag csak a pályaudvaron találkoztunk, amikor táskát cseréltünk. Második évben olyan romlást sikerült felmutatnom a tanulmányi eredményeimben, hogy a tanárok a csodájára jártak. Akkor rájöttem, hogy én ezt tulajdonképpen nagyon utálom. A bátyám rábeszélésére végül mégis tanulni kezdtem, és úgy felfejlődtem, hogy a keszthelyi agráregyetemről egyetlen ponttal maradtam le. Hála Istennek, mert így kerülhettem Szarvasra. No nem a saját főiskolámért vagyok persze ilyen há-lás, hanem a szemköztiért, ahová Kriszta járt. Mivel Benne meg is nyertem mindent, amit nekem Szarvas adhatott, a következő évben továbbálltam Egerbe, ahol akkor már elindították a biológia – környezetvédelem szaktanári képzést. Így szereztem tanári diplomát, amit kézhez kapva rögtön jelentkeztem is Gödöllőre az Agrártudományi Egyetemre, környezetvédelmi agrármérnök szakra. Közben környezetvédelmi és higiéniai vezetőként dolgoztam egy gyárban, nagyon rendes főnököm volt, lehetővé tette, hogy nappali tagozaton tanuljak. A vége volt csak nehéz egy kicsit, mivel az utolsó éveket már innen Megyerről járva végeztem el.

Valóban nem mindennapi út…

Nem mindennapi, de nem is teljesen egyedülálló. Volt egy barátom, akivel ezt az egész főiskolai - egyetemi utat együtt jártuk be. Azt mondtuk, ha kettőnk közül valaki átmegy a vizsgán, az már fél siker. Akartunk is írni egy könyvet „10 évem a felsőoktatásban” címmel…

A Te pályád is ilyen kanyargós úton alakult? – kérdezem Krisztát.

Nem, bár Zsolthoz hasonlóan én is „több lábon állok”. Az óvónői hívatás és a kéz-művesség -  ami az én szakmai életem két fő szálát meghatározza - mindkettő kislánykori szerelmem. A kézművességre való készség – bár a szüleim soha nem fog-lalkoztak ilyesmivel - családi örökség, hiszen Édesanyám mindig tele volt jó ötletek-kel, Édesapám pedig bármit kivitelezett - gyakorlatias dolgokat. Már kisiskolás ko-romban foglalkoztam tűzzománc-készítéssel, kézműves szakkörökbe jártam. Közgaz-dasági szakközépiskolát végeztem, majd az említett szarvasi óvónőképző főiskolát, de fazekas-oktatói és népi játszóház-vezetői képesítésem is van. A szakmámban na-gyon fontosnak tartom a környezeti nevelést, a hazaszeretetet és a magyar népi művészeti nevelést. Oligophren pedagógia szakon a Gyógypedagógiai Főiskolát is elvégeztem, mert az óvónői munkám során azzal szembesültem, hogy minden csoportban van legalább egy sajátos nevelési igényű gyerek. Én pedig mindig is az integrált kép-zés híve voltam, akkor is, amikor ez nem volt még annyira a köztudatban, mint ma. Egy TV-műsor is készült akkor, ahol elmondhattam a nézeteimet: bár szerintem sem alkalmas minden pedagógus erre a feladatra, mégis egyre több ez irányban elkö-telezett emberre volna szükség, mert egyre több a rászoruló, ha nem is feltétlenül fo-gyatékos, de érzelmileg – szellemileg elhanyagolt gyermek.

Sok nő, aki ilyen elhívatottsággal végzi a munkáját, szenved valamilyen mértékben, ha a gyermeknevelés miatt éveket kell kihagynia a szakmai életéből. Neked is nehéz?

Nem, egyáltalán nem. Nekünk teljesen természetes az, hogy amíg csak lehet, itthon neveljem a gyermekeinket. Talán furcsán hangzik egy óvónő szájából, de én az óvodát szükséges rossznak tartom. Szükséges, mert ahol egy szülő egyedül neveli a gyermekét, vagy egy kereset kevés volna a család megélhetéséhez, ott nincs más megoldás. De tévesnek tartom azt a felfogást, hogy a gyereket óvodába kell adni csak azért, mert három éves lett. Ha egy család jól működik, van találkozás a generációk között, és van egy gyülekezet is, ahol a gyerek megélheti a közösséget, akkor a gyermek teljesen normálisan fog szocializálódni, megtanul minden szükséges alkalmazkodást. Vincét öt évesen adtuk óvodába, saját igényei miatt, de ebédre már ő is itthon van. Persze kevés család teheti ezt meg. Én speciális helyzetben vagyok. Nekem ugyanis mindig van, aki segítsen. Zsolt elsősorban, ő mindenben partner, de a Szüleim, a Keresztanyám is. Több kézműves képzést akkor végeztem el, amikor a gyerekek még picik voltak. Gyakran egész hétvégére el kellett utaznom, és bátran megtehettem. Meg aztán soha nem voltam tétlenségre utalva. Nem csak az anyai teendők miatt, de a ház felújításakor is én készítettem a terveket, én felügyeltem a munkálatokat, azon kívül bejárok a megyeri oviba mézeskalácsot sütni, játszóházat szervezni.

Alig két hete az otthonokban is helyt adtatok egy ilyen nagyszabású tábornak, ahol a gyülekezetből sok gyermek részt vett…

Így van, és nagyon jól is sikerült ez a tábor, nagyon jól érezték magukat a gyere-kek. Ez tulajdonképpen egy tavaly tett ígéret teljesítése volt, számítottak is rá, a tanév befejezésekor már érdeklődtek, mikor kezdődik. És mi magunk is nagyon örültünk annak, hogy ez a tábor így létrejöhetett. Mindig is szerettünk volna úgy közösségben, gyülekezetben élni, ahogyan ez itt Békéscsabán megadatik nekünk.

Mindketten katolikus származásúak vagyunk, ezért meggyőződéses reformátusnak valljuk magunkat, hiszen mi döntöttünk úgy, hogy ehhez a felekezethez szeretnénk tartozni. Krisztának voltak szép fiatalkori élményei a katolikus egyházban, aktív tagja volt a Mécses közösségnek, ifjúsági énekeket énekeltek, közös programjaik voltak. Nekem kevesebb érintésem volt. Nagymamám hívő katolikus néni volt, ő tanította meg nekem a Miatyánkot.  A középiskolás éveim vége felé a bátyámmal együtt kezdtünk eljárogatni a templomba. 1996-ban kezdtem érezni, hogy ennél valami több kellene. Abban az évben elolvastam egy könyvet a reformációról, és a könyv alapján indultam el Budapesten a Kálvin téri református templom irányába. Nem tudom, ki hirdetett igét, de nagyon megérintett, és onnantól tudtam, hogy nem akarok többé máshova tartozni. A templomból kifelé jövet vettem is egy énekeskönyvet, mert olyan rosszul éreztem magam attól, hogy nem tudtam együtt énekelni a gyülekezettel. Mivel akkor a Böszörményi úton laktunk, a Budahegyvidéki Református Gyülekezetbe kap-csolódtunk be, ahol Dr. Szabó István szolgált. Megragadott minket az igehirdetésének a tartalma, és ez minden alkalommal így volt. Szerettük a szolgálatait, sokat épültünk is belőle, de nem lettünk gyülekezeti tagok. Az, hogy szervesen tartozni akarunk egy gyülekezet közösségéhez, itt Békéscsabán alakult ki bennünk. Mindketten konfirmál-tunk, itt volt a házasságunk megáldása is.

Számunkra ez a gyülekezet olyan, mintha a családunk része volna. Nem csak azért, mert a lelkészeink egyben a legkisebb gyermekünk keresztszülei is… Egyszerűen ott-hon érezzük itt magunkat. Sokszor azért nem megyünk el valahova, nem veszünk részt más programokon, mert alkalom van a gyülekezetben és mi vágyódunk ide. Vasárnap délnél hamarabb soha nem tudunk haza indulni istentisztelet után. A gyermekeinknek is van itt kialakult baráti társasága, és őszintén bízunk abban, hogy ezek a baráti kapcsolatok tartósak maradnak az életükben. Tudjuk ugyanis, hogy el-jön majd a mi életünkben is az az időszak, amikor serdülni fognak, és a barátok szava majd fontosabb lesz a mienknél. Szeretnénk, ha azok a barátok a mostaniak lennének. Ha a gyermekein addig megtanulnának hallgatni a lelkész szavára, vagy a lelkész fiának a szavára, és a gyülekezet megtartó közösség lehetne a számukra.

 

Vissza

 

 

 

 

KÉZMŰVES HÉT GYEREKEKNEK

 

Ez év júliusának második hetében családi és baráti körben (akik gyülekezetünk tagjai), kézműves hetet szerveztünk az otthonunkban. Célunk a közösség építése volt, azon felül, hogy otthonos környezetben, a szabadban, friss levegőn tevékeny-kedjenek a gyerekek. Foglalkoztunk agyagozással, korongozással, fafaragással, nemezeléssel, szövéssel, fonással, gyöngyözéssel, mézeskalács-sütéssel, batikolással, virágkötéssel, festéssel, rajzolással; s az udvari fajátékok, a homokozó, a diófa is sokak örömévé vált. Jól érezte magát a legkisebb 1 éves és a legnagyobb 14 éves is, összesen 16 gyerek.

 

2007-aug-ifi.jpg

 

Gyönyörű munkák születtek. Élmény volt látni az alkotás örömét, s ahogyan a nagyok a kicsiknek segítettek vagy elkészítettek nekik valamit. A legkisebbek derűs és önfeledt játé-ka is elragadó volt. Az Édesanyák és Nagymamák a kerti konyhában naponta finomabb-nál finomabb ebédet és uzson-nát készítettek nekünk egész-séges alapanyagokból, házias ízekkel. Minden nagyon finom volt, pl. a borsóleves és a „táska - leves”, a frissen sült kenyerek, a fánk, a palacsinta, a házi szörpök, a sok gyümölcs.

Sokak segítő munkája alakította úgy, hogy egy tartalmas és különleges hétben része-sülhettünk. Az utolsó napon a gyerekek „emlékkönyvet” készítettek a felnőtteknek, rajzzal és egy-egy gondolattal köszönve meg a segítségüket.

Látogatást tettünk „Fafaragó Ica néninél”, akitől a gyerekek sokat tanulhattak, de baleset miatt nem tudott velünk lenni a búcsúzáskor. Nagy örömet szereztünk neki és ő is nekünk. A záróesten a gyerekek kis műsort adtak, az Édesapák pedig bográcsban pörköltet főztek a közös vacsorához.

Jó szívvel és azzal a jó érzéssel váltunk el, hogy vasárnaponként újra találkozunk mindaddig, míg el nem telik egy év és folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. Bízunk benne, hogy Isten is örömét lelte bennünk és ad erőt jövőre megszervezni a második kézműves hetet.

Futóné Tóth Krisztina

Vissza

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

GYÜLEKEZETI CSENDESHÉT BALATONFENYVESEN

ELAKADÁSOK – DE HOGYAN TOVÁBB?
 (REGRESSZIÓ VAGY REFORMÁCIÓ?)

 

Ez évi csendeshetünk munkacímét: „Elakadások a hívő ember életében”, Marti Miklós Tiszteletes úr adta -  a magyarázó alcímet már előadónk, Szarka Miklós fűzte hozzá.

2007-aug-csendeshet.jpg

Szarka Miklós a budapesti Bethesda gyermekkórházban működő Református Egyház Családsegítő szolgálatának vezetője, református lelkész, aki évek óta kedves ismerőse már gyülekezetünknek. Sokak sok áldást vehettek az ő szolgálatain keresztül, a nyílt

közösség előtt elmondott igehirdetései, előadásai és a négyszemközti magánbeszélgetések révén egyaránt. Idén is így volt ez. A családsegítő szolgálatban hat munkatársával együtt nagyon sok bajba jutott; krónikus, gyakran halálosan beteg gyermeket gondozó; életvezetési problémákkal küzdő; Istennel való kapcsolatában megrekedt; családi, házssági válságba került emberen segítenek;; nevelési tanácsadással; prae- és postabortív válságkezeléssel foglalkoznak. Nem csoda, hogy rendkívül nagy tapasztalattal, emberismerettel nyúlt ehhez a témához is, nagyon életszerű példákon keresztül vezetett bennünket, hogy reálisan lássuk önmagunkat, és igen gyakorlatias továbbvezető tanácsokat is adott. Nehéz mindezt röviden összefoglalni, inkább csak egy áttekintést, ízelítőt kísérelhetek meg itt nyújtani.

2007-aug-elakadas.jpg

Rendkívül sok az elakadt, válságban lévő ember. Nem egy állandósult állapot ez, vannak az életünknek válságmentes, válságos és kritikus periódusai, és adott helyzetben jó, ha meg tudjuk ítélni, melyik jellemző ránk… A válság olyan nehéz élethelyzet, trauma, ami hosszú távon meghatározza, meghatározhatja az egyén sorsát. Krízisről beszélünk, ha az a nehéz élethelyzet, amibe kerültünk, egyben döntési kényszert is jelent, ám az eddig használt válságkezelési stratégiáink nem alkalmazhatók. Előadónk szerint tehát a krízis nyomasztóbb, leterhelőbb, mint a válság, ugyanakkor a döntéskényszer miatt közelebb lehet a megoldáshoz. Rendkívül fontos megállapítás volt az, hogy a krízis mélységét nem a kiváltó trauma súlyossága határozza meg, hanem az egyén aktuális lélektani állapota.

Vannak hatalmak fölöttünk is, akiknek érdekük az, hogy az embereket válságban tartsák, vagy krízisbe sodorják, mert a szorongattatott, elakadt ember manipulálható és uralható. Nekünk jó azonban tudni azt, hogy bármilyen nehézség, válság, krízis két okból történhet velünk: vagy azért, mert Isten akarja, vagy azért, mert megengedi, de az Ő tudta és gondoskodó szeretete nélkül semmiképp. Mégpedig céllal akarja vagy engedi meg a kríziseket: minden krízis lényege a megállítás és a lét értelmének újból való megtalálása. Újraértelmezése annak, mit jelent számunkra Krisztus.

Ahogyan a hét alcíme is jelzi, mi bizony gyakran máshogy reagálunk válsághelyzetekben, mint ahogy azt Isten szeretné. Belőlünk a próbák, nehézségek regressziós törekvéseket váltanak ki: szeretnénk visszamenni a személyiségfejlődésünk egy korábbi, már túlhaladott állapotára, ahol még kevesebb felelősséget kellett hordoznunk. Ezért válunk sokszor gyermekessé, sőt infantilissé kritikus helyzetekben. Isten terve viszont egészen más a próbákkal. Ő reformálni akar minket, azaz minden megállítás, elakadás kapcsán azt akarja munkálni bennünk, hogy olyanná alakuljunk, amilyenek Ő eltervezett bennünket. Olyan arcra akar formálni, ami krisztusibb, mint amilyenek eddig voltunk.

A második naptól konkrét élethelyzetekben: a leválásban, a megfáradásban, az öregedésben tekintettük végig azokat az elakadásokat, amiket az élet produkálni szokott. Bizonyos, hogy mindenki érintve érezte magát valamiben. Hiszen – ahogyan Szarka Miklós fogalmazott – Isten leválásról leválásra vezet bennünket. Minden életkorból leválás vezet a következőbe, le kell válnunk korábbi önmagukról (nagy baj pl., ha valaki nem válik le serdülőkori önmagáról, és felnőttként is serdülő módjára érzékenykedik és keresi önmagát.) De nagyon fontos, hogy le kell válnunk emberekről is, akik addig meghatározók voltak számunkra. A családok élete leválások és összekapcsolódások sorozata. Különösen behatóan foglalkoztunk a gyermekek szülőkről történő leválásával, annak egészséges és kisiklott módozataival.

Áttekintettük a megfáradás lépcsőit. Az egészséges aktivitástól a kiégésig vezető út fokozatait, ezek okát, jellemzőit és a megoldás fő lépéseit. Az utolsó előadás témája az öregedés volt, amiben – mivel „az élet egy magvetés és az időskor az aratás” –

mindenki érintve van, életkortól függetlenül. Ezen a helyen sajnos csak arra van lehetőségem, hogy két, számomra legkedvesebb gondolatát kiemeljem ennek az előadásnak: „időskorunk minősége tükrözi egész életünk minőségét”, és ami talán még ennél is fontosabb: „akit szeretnek, az nyer plusz tíz évet.”

Igen-igen elnagyolt összefoglalás ez. Előadónk mindvégig arra biztatott bennünket, hogy hagyjuk dolgozni magunkban az elmondottakat, mert ami igazán segíteni fogja a mi életünket, azok a mi önreflexióink. Mindaz, amit ez a rendkívül életszerű tanítás munkál bennünk. Egyrészt tehát ezt kívánom önmagunknak: bárcsak dolgoznának még bennünk, formálnának minket ezek a hatások. A másik kívánságomban Marti Miklós záróimádságának egy gondolatát szeretném kiemelni: „Vezess bennünket, Urunk, hogy beszélgetéseikben, találkozásainkban tudjuk megosztani az itt hallottakat az otthonmaradottakkal!”

Így legyen ez a hét minden ajándékával áldás a közösségünkön!

Vissza

 

 

 

 

 

 

 

 

 

AZ IFJÚSÁGI MUNKA BALATONFENYVESEN

 

            Az egyhetes balatonfenyvesi tábor egyik fontos hozzátartozója volt az ifjúság közötti szolgálat. Ennek egyik leghatásosabb és bevált módszere a csoportbeszélgetések után folytatott magán jellegű beszélgetések voltak, amelyeken sor került a téma továbbgondolására, személyes kérdések feltevésére és a lehetőség szerinti válaszadásra, ill. imaközösségek alakulására. Az ifjúság egy része élt is ezzel a lehetőséggel, ami egy csoportvezetőnek hatalmas bíztatás, ha érzi: megbíznak benne.

            A 14 és 25 év közötti fiatalok péntekre már 25-en voltak. A csoportban nagyváradiak, orosháziak és békéscsabaiak vettek részt. Egymásnak félig ismeretlen társaságról van itt szó, akik a hét végére látványosan összebarátkoztak – ennek egyik külső szemléltetője volt a sok telefonszámcsere, az e-mail címek kicserélése és az igencsak jelentős számú, búcsúzó szavakkal illetett, személyes üzeneteket tartalmazó „igéskártyák tömege”!

Kedden kezdődött a közös program. Ez azt jelenti, hogy kedden és szerdán a fél 10-kor kezdődött előadáson figyelt a fiatalok többsége, és a fórum alatt együtt dolgoztuk fel a témát. Az előadásokból és a csoportbeszélgetésekből én magam is sokat épültem. Így bátran állíthatom, hogy nem csak adtam (legalábbis szorgoskodtam rajta), hanem kaptam is.

Kedden a párkapcsolatokról beszélgettünk. Érdekes és figyelemfelkeltő téma, hiszen az ifjúság 2/3-nak aktuális ez, korukból adódóan. Egyik lényeges pontja a beszélgetésünknek, hogy egy párkapcsolat sokkal többet jelent egyszerű együttlétnél, hiszen ebbe a kapcsolatba mindkét fél visz valamit (az őszinte érzelmeit, az alkalmazkodó kézségét, minden odafigyelését, törődését és szeretetét), és felelősséggel tartozik a másik iránt.

Szerdán a szülőktől való leválás volt a középpontban, amely szintén időszerű a számukra, sőt a számunkra. Ekkor már nagyobb aktivitással folyt a beszélgetés, és sikerült levonni a következtetést: a szülőktől való leválás egy természetes folyamat. Persze egyik részről sem ideális a túlzott ragaszkodás, vagy éppen a „nemtörődömség”. Ahhoz, hogy ez a folyamat haladjon a maga útján, társnak kell lennie a szülőknek is, de a gyereknek is.

A két téma feldolgozásához szemléltető anyagot is kaptam az egész heti előadótól, Szarka Miklóstól, akinek ezúton is szeretném megköszönni a segítségét és bizalmát.

A csütörtök és a péntek témája már nem egyezett a felnőttek aktuális előadásával. Először a kezekről beszélgettünk – milyen szerepet tölt be az életünkben. Hétköznapi értelemben tisztáztuk a kezek jelentőségét, amely után újra levontuk a következtetést: „Minden attól függ, kinek a kezében van.” Ha Isten kezében van az életünk, akkor hiába kerülünk szorult helyzetbe, vagy próbatétel elé, Ő úgyis úgy rendezi életünket, hogy minden a javunkat szolgálja.

Végül pedig az imádságról, imádkozásról beszélgettünk, ahol leszögeztük, hogy az imádság nem egy monológ, hanem egy dialógus. Tehát, amelyben párbeszédet folytatunk Istennel. Isten általában nem azt adja, amit kérünk Tőle, hanem amire igazán szükségünk van. Isten mindig meghallgatja a Hozzá intézett szavakat, de az Ő válasza ki nem számítható válasz. Ha bátorságot kérünk, ad veszélyeket, amelyeket le tudunk győzni. Ha azt kérjük, hogy tudjunk igazán szeretni, akkor Isten ad bajba jutott embereket, akiken tudunk segíteni. Nem véletlenül írja Pál apostol: „…mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.” /II. Kor. 12: 10/

            A hét során sokat énekeltünk, hisz még gitárosunk is bátorított minket: nem reménytelen a helyzet… A közös éneklésünket sikerült felfejleszteni olyannyira, hogy a péntek esti „Ki mit tud?” –on (legnagyobb örömömre) teljes létszámmal álltunk ki a gyülekezet elé, és dicsőítettük Istent.

A hetünket pedig még színesebbé az ún. „angyalkázás” tette, amelynek lényegét tekintve egy olyan játék, amely ösztönöz mindenkit: törődjünk embertársainkkal. Mindenki húzott egy nevet, és arra a személyre kellett vigyáznia és róla gondoskodnia egész héten. A lényege az (lett volna), hogy titokban maradjon, hogy ki kit húzott (ezt még gyakorolni kell) és egy csokival, igéskártyával vagy beszélgetésekkel jelezzük egymásnak: odafigyelünk a másikra!

            Úgy érzem, hogy egy nagyon értékes és áldott hét van a hátunk mögött, ahol aki épülni akart, nemcsak fizikailag tehette ezt meg… Szívesen töltöttem el a fiatalokkal ezt a tábort, hiszen most is bebizonyosodott: ha érzik, hogy törődnek velük, ha partner a másik fél is a játékban, a nevetésben, akkor ők is partnerré válnak, úgy, hogy észre sem veszik. Nem volt könnyű dolgom, hiszen a kamaszokkal „sosem unatkozik az ember”, de megérte, mert hiszem és érzem, hogy testvéri közösség voltunk és még azok is maradhatunk, s ennek sem az nem volt akadálya, hogy sok helyről érkeztünk; sem az, hogy bizony mindannyian különbözőek vagyunk!

            Köszönöm Marti Miklós Nagytiszteletű Úrnak és Marti Márta Nagytiszteletű Asszonynak a bizalmát, hogy ezt a feladatot rám bízták, a heti figyelmet és minden segítséget, amellyel biztosították, hogy minden feltétel adott legyen, hogy mind a fiatalok, mind a gyerekek, mind az idősebbek jól érezzék magukat.

Azt pedig remélem, hogy a magok, amelyek már a földben vannak, mikor annak eljön az ideje szép gyümölcsöt teremnek. Hisz tudjuk: „Megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.” /Préd. 3: 1 b/

Lovász Adrienn

III. éves teológus-lelkész szakos hallgató

Vissza

 

 

 

 

 

Reflexió (avagy egy orvos kései reakciója)

 

A csendeshét egyik előadása után a fórumon elhangzott egy mondat, ami komolyan elgondolkodtatott engem. Nem lényegi dolog volt, csak egy megjegyzés-hez fűzött másik megjegyzés. Az előadónk, Szarka Miklós lelkipásztor viszont egész héten arra bíztatott minket, hogy fogalmazzuk meg reflexióinkat (ő egészen pontosan így mondta: az önreflexióinkat). Én egy lassan reagáló ember vagyok, hát íme egy kései ön(?)reflexió.

2007-aug-reflexio.jpg

Éppen arról az elakadásról volt szó, amit a fáradtság okoz az életünkben, amikor valakinek, (aki egyébként szívből ezt nem támogatja,) eszébe jutott a jóga gondolata. Másvalaki, aki többet tudott a témáról, elmondta, hogy akik a jógát gyakorolják, azok igyekeznek kidolgozni egy optimális légzési metódust, mert állítólag az a baj a mi légzésünkkel, hogy nem használjuk ki a tüdő teljes felületét, sőt a teljes tüdőkapacitás alig 30%-ával „pihegünk”, és hát lehetne ezt jobban is csinálni…

Ez megfogott engem.  Ez a jellegzetes emberi mentalitás. Nem tudom, nem ez-e az oka sokféle megfáradásunknak. Ha csak egy kis rálátásunk is nyílik arra, hogy rendelkezésünkre áll valami, amivel eddig nem éltünk, rögtön rá akarjuk vetni magunkat, és 100%-kal használni, kihasználni mindent. És persze azonnal. Pedig ez a mentalitás sok pusztítást végzett már. Rámentek már erre családok, közösségek, köztük gyülekezetek is, (mert tudjuk mi ezt lelki értelemben is gyakorolni), már ráment az ország, és látjuk, hogy lassan-lassan rámegy az egész bolygó is… Nem tudjuk megérteni, hogy vannak dolgok, amiket tartaléknak kaptunk. Vagy éppen vésztartaléknak.

Belegondoltam, mi történne, ha egyetlen résztvevő is elkezdene teljes tüdőkapacitással s a légzőizmok által teljesíthető maximális gyorsasággal lélegezni. Hát, nem telne bele néhány perc, megváltozna a vére vegyhatása, görcsbe rándulnának az izmai, beszéd- és mozgásképtelenné válna, aztán bekövetkezne a jótékony esz-méletvesztés, ami kikapcsolná a kis okos fejecskéjét annak, aki ilyesmire vetemed-ne. És akkor végre megpróbálhatnánk segíteni rajta. Már úgy értem, menteni az életét… Mert igen, így van valóban. A mindennapokban a tüdőkapacitás kevés százalékával élünk. Mint ahogy a vérkeringésünk, az anyagcserénk, az izmaink, a májunk és a vesénk méregtelenítő funkciója, az idegrendszerünk is alapjáraton működik. Mindezek mögött azonban a szervezetünkben fantasztikus tartalék ka-pacitások, mozgósítható energiák szunnyadnak. De próbálnánk csak meg ezeket egy percig maximális hatékonyságra felpörgetni, rövid idő alatt belepusztulnánk.

Másrészt olyan megmosolyogtató ez: szóval itt tartunk, a gyarló ember arra adja a fejét, hogy kidolgozzon egy optimális légzési metódust, amivel jól végiglélegezhetné az életét. No, szerintem kár a korlátolt embernek ezen fáradoznia, mert ezt a vágyott optimális légzési metódust kidolgozta már a mi Teremtőnk akkor, amikor a föld porából megformált minket. Amögött az egyszerű dolog mögött ugyanis, amit mi érzékelünk önmagunkról, hogy ugyanis kilégzünk, és belégzünk, és ezt még csak nem is tudatosan csináljuk, fantasztikusan bonyolult, sokszoros biztonsági  visszacsatolásokkal működtetett szabályozó rendszer áll. Nagyon bo-nyolult ám az ember teste (ha nem is annyira bonyolult, mint a lelke), és ebbe a csodába betekinteni is gyönyörűség.

Mert kb. itt tartunk: sejtünk valamit, nyertünk már egy kis betekintést, egy hajszálnyi rálátást erre a csodára. Ez adatott nekünk: tanulmányozni, tanulmányoz-ni azt a lélegzetelállító harmóniát, ahogyan Isten a szervezetünket működteti, és ha valami betegség azt ebből a harmóniából kibillent, és nekünk megadatik a felis-merés, hogy mi és merre mozdult el, akkor azt megpróbáljuk visszabillenteni. Hogy újra úgy működjön minden, ahogyan Isten azt megalkotta. Ezt hívják orvos-tudománynak. De enélkül az alázat nélkül hozzányúlni az emberhez , a testéhez vagy a lelkéhez, végzetes felelőtlenség…

Azt javaslom tehát, hogy vegyünk egy mély levegőt, majd használjuk bátran tovább azt az optimális metódust, amit a mi Atyánk kitalált nekünk. Úgyse tudnánk mi annál jobbat kitalálni.

 

Vissza

 

 

 

 

 

 

 

 

SZÜKSÉGÜNK VAN EGYMÁSRA !

Egyházmegyei presbiteri konferencia

 

   A Presbiteri Szövetség Békés megyei Szervezete 2007. június 30-án Békésen tartotta meg az idei év első egyházmegyei konferenciáját. A tavaly decemberben Békéscsabán megválasztott új megyei elnökség az egyházmegye presbiterképzésének segítésével megbízott Virágh György lelkipásztorral együttműködve a 2007. évre összeállította programját, melyben két egyházmegyei rendezvény mellett a megyei három körzetében két-két alkalommal ún.kisköri konferenciákat szerveznek. A mostani, első egyházmegyei konferenciának a központi témája ez volt: Szükségünk van egymásra! A nyitó áhítatot a gyönyörűen felújított békési templomban mintegy 100 résztvevővel  Sipos Tas Töhötöm esperes tartotta az 1.Kor.12:14. igevers alapján. Hangsúlyozta, hogy az egység azt jelenti: Jézus Krisztusban lehetünk egyek. A presbiter feladata: Jézus missziói parancsa. A tisztségre elhívás alapján mondunk igent, a szolgálathoz pedig kapunk lelki ajándékot. Isten szuverén módon osztja a lelki ajándékot – amit kaptunk, azzal kell elszámolni. Nem „önmagunkat kell megvalósítani”, hanem megismerni Isten akaratát életünkben.

  Az előadások sorát Dr. Papp Vilmos Budapest-Kőbányai lelkipásztor nyitotta meg, melynek címe ez volt: „A presbiterek mint az élő egyház építői és építőkövei.” Az egyházi sajtóban igen termékeny, több kiadványa által ismert és a presbiterképzésért elkötelezett előadó kiemelte, hogy országunk alapja lehet a presbiteri közösség. Tevékenysége során a presbiter nem a lelkipásztor „inasa”, hanem „szerszám” Isten kezében. A lelki ajándékok arra valók, hogy a szerszám alkalmassá váljon. Folyamatosan „vételre” kell állítanunk lelki telefonunkat, hogy megérthessük Isten hozzánk küldött üzenetét. Ehhez elengedhetetlen a napi igeolvasás. A presbiternek bizonyos értelemben „könnyelműnek” kell lenni, hittel „be kell vállalni” a néha emberileg reménytelennek tűnő feladatot is. A presbiter életében a hasznosság igazi „közhasznúságot” kell jelentsen: életünkkel Isten dicsőségét kell szolgálni, vállalni kell az értelmes politikát, hiszen „a golgotai kereszten hangzott el a legnagyobb politika”!

   Dr. Rózsa Tibor a diósgyőri gyülekezet presbitere „A presbiter felelőssége és feladata az egyházban” címmel folytatta az előadások sorát. Élvezetes stílusban beszélt arról, hogy a presbitereknek küldetésük van a társadalomban, a mai világban „fel kell venni a ritmust”. Fontos, hogy „közös karakter” alakuljon ki a presbitériumokban, melyeknek összetétele a legutóbbi választásokkal sokat változott. A fiatalabb „tapasztalatlanabb” presbiterek is értékesek és példaképekké is válhatnak. A presbiteri felelősség biblikus alapú, az alkalmasságot sem kényszer, sem becsvágy nem befolyásolhatja. A presbitériumok sokszínűségének előnyei vannak, de ezzel együtt egységet kell teremteni. A felelősségi szinteknek működni kell önmagunk, a másik ember, a gyülekezet és a társadalom felé is. Az önfegyelem és önuralom nem jelent balgaságot és együgyűséget, a becsületes élet „feltűnő” a környezet számára.

   Az előadások után Dr. Tóth János a Presbiteri Szövetség megyei elnöke beszámolt a Szövetség munkájáról, jövőképéről, szólt arról, hogy miért érdemes a Szövetség tagjának lenni és ismertette a presbiterképzés 2007-re tervezett programját.

   A kérdések és hozzászólások után Katona Gyula, a vendéglátó békési gyülekezet lelkipásztorának áhítatával fejeződött be a konferencia, melyet szeretetteljes és bőséges vendéglátás követett a gyülekezeti teremben.   Az év második egyházmegyei presbiteri konferenciáját november 17-én Békéscsabán rendezzük, melyre a presbiterek mellett érdeklődő gyülekezeti tagjainkat is szeretettel várjuk.

Dr. Tóth János

Vissza

 

 

 

 

 

 

 

 

 

CSENDESHETI GYÖNGYSZEMEK

 

„Nem feladatunk megítélni, hogy kinek mennyi bűne van megbocsátva, de hogy kinek mennyire fontos a bűnbocsánat, az meglátszik az ember életén”

Marti Márta

 

 

2007-aug-aranymondas.jpg

 

 

 

Vissza